Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

szerkezetén, amely azzal a céllal épült ki, hogy ne tájékoztasson és ne orientáljon, ne jelenítse meg az ország valóságos helyzetét, közhangulatát, ne jelezzen és ne képviseljen politikai és szellemi alternatívákat, toldozgatással nem lehet érdemleges javítást eszközölni. Azt el kell törölni, el kell felejteni, és olyat létrehozni, ami a célnak megfelel. A sajtóirányítás igényének fenntartása nem más, mint megismételt igénybejelentés a valóság folyamatos meghamisítására. Másodszor pedig: kié az a pénz, amelyről az ilető államhivatalnok beszél? Az övé? Mivel termelte meg? Azzal, hogy törvényes és létfontosságú követeléseket rendszeresen megtagad? Hol fizetnek ezért? Ha tüzetesebben utánanézünk, rögtön kiviláglik, hogy a sajtót, mint minden mást is (beleértve az államhivatalokat is) azok dotálják, akik munkájukkal értékesíthető terméket hoznak létre, ruhásszekrényt, primőrsalátát, vagy éppen egy olyan újságot, amit az önköltségi árán túl is hajlandók megfizetni az emberek. A dotációnak azt az értelmezését érdemes volna bevezetni a különféle pénzeszközök elosztásának titokzatos folyamatába.

Azután kell egy másik rádió, egy másik televízió. Vagy akár több is. Ezzel is pénz szabadulna fel, meg lehetne takarítani a müncheni adó zavarásának költségeit. És kell, ezt nem lehet eleget ismételni, levegő a vidéknek. Minden ott dől el. Magyarország nem egyetlen város, hanem néhány ezer falu, néhány száz nagyközség és kisváros, néhány tucat posztfeudális kisbirodalom, amelyeknek urai holnap is magabiztos mosollyal tárgyalják majd meg egymás között, hogy milyen újabb alakításokat láthatott tőlünk a néhány száz főnyi nagyérdemű mondjuk itt a Jurta színházban. Amíg a vidéknek nincs sajtója és törvényekkel védett, sőt túlvédett politikai nyilvánossága, ebben az országban nem történt semmi, minden visszavonható, minden bekeríthető, illegalitásba szorítható vagy emigrációba exportálható. Budapestre már ma úgy néz ki a vidék, mint egy szabadosságában követhetetlen politikai emigrációra.

És még egy gondolat, barátaim. Talán ezzel lesz legnehezebb szembenéznünk.

Egy új nyilvánossághoz másik értelmiség kell, nem az ami mi voltunk mostanáig. Eötvös József azért gondolta lehetetlennek, hogy a titkok korszaka fenntarthatatlan, hogy fennállása lehetetlenség, mert magáról véve a példát, úgy képzelte, hogy az értelmiséget ehhez nem lehet cinkosnak megnyerni. Jobbnak képzelt minket, mint amilyenek vagyunk, és itt esett a korábban jelzett tévedésbe.

Elkerülhetetlennek tartom a magyar értelmiség komoly és nyilvános önvizsgálatát. Nemcsak a politikusoknak, nekünk is vannak bűneink és mulasztásaink. Annak az írónak, történésznek, szociológusnak, akinek műveit azzal a kíváncsisággal veszi kézbe olvasója, hogy vajon ezúttal mihez vette a bátorságot, mennyit mert megírni abból, amit némán, de- 110 -