Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

iszonyú tragédiák és megaláztatások után vagyunk, mert bűnöket követtünk el, és mert bűnöket kentek ránk és végül azért is, mert ezeket a megaláztatásokat nem voltunk képesek mindeddig becsülettel feldolgozni. A mi lelkünk most tele van elhárítással, áthárítással, védekezéssel és önmagunk nem becsülésével. Félünk magunktól, és mint valami tilalmas dolgot, rejtve éljük meg magyarságunkat.

Ilyen meghasonlott lélekkel semmilyen munkába nem lehet belevágni, előttünk pedig nagy munka áll, férfimunka. Magyarságunk tiszta újra-megélésére, magabiztos és öntudatos felmutatására most nem elsősorban azért van szükségünk, hogy a hazánkat körülölelő dühödt és kevésbé dühödt nacionalizmusokra válaszolni tudjunk, hanem elsősorban azért, hogy megmaradási programunkhoz hitet merítsünk. Hit nélkül semmilyen vállalkozásba nem érdemes belekezdeni, nem is lehet. Hitet pedig — ezt az elmúlt évtizedek hathatósan bizonyították semmi más forrásból, csak a maga önazonosságából meríthet egy nemzeti közösség. Jobb sorsra érdemes eszmék, ígéretek, zászlók, vágyak és hadbaszólítások hekatombája hever körülöttünk a világban, porbahullt sok minden, ami megdönthetetlennek és vitathatatlannak látszott eleddig, amiről azt hittük, összetart, kiderült, hogy szétválaszt, amit logikusnak láttunk, arról kiderült, hogy zavaros, egyetlen eszme maradt a porondon, egyetlen eszme, amelynek hídján hittel átgyalogolhatunk a jövőbe az ami a sorsunk, ami elől ki úgysem törhetünk: a magyarságunk.

Ahhoz, hogy megmaradjunk fenntartás nélkül hinnünk kell abban, hogy érdemes magyarként megmaradnunk. Az embernek — s ezt éppen savanyú gyakorlatiasságba süppedő világunk bizonyította be — kell valami transzcendentális. Nem mi tehetünk róla, hogy mostanra csak a hittel, a humánum teljességével átélhető nemzeti eszmében maradt meg a transzcendentális ragyogása. Kell-e mondani, hogy ebben aztán írmagja sincs ennek a beteges nacionalizmusnak, amiben mi is szenvedtünk, s ami annyi bajunkat okozta, s amivel manapság is vádolnak bennünket. Erre nem is érdemes szót vesztegetni, mert az erről való vitatkozás is egy kissé lealacsonyító.

Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan öszszetöppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett kiaza magyarság, amelyik nem a határainkon belül él. Ezt a hiányt most kezdjük pótolni. Már vannak osztályfőnökök, akik Erdély történelmi vidékeire viszik kirándulni tanulóikat. Áldja meg őket érte az Isten! De ez a megmaradáshoz kevés, olyan új, edzett magyarságtudatra van szükség, amelyik a maga természetes és magától értetődő módján ölel magába mindenkit, aki magyarnak született, vagy annak vallja magát, éljen is akárhol. Oda kell hatnunk, hogy kormányzatunk is a fenntartás nélkül tegye magáévá ezt az- 10 -