Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

novemberében, hogy nem szabad Nagy Györgyről megfeledkezni.

Úgy tűnik, hogy apámnak különös sors jutott. Már a 18-as köztársaság idején hajlamosak voltak megfeledkezni róla azok az újsüttetű köztársaságiak, akik egy-két hónappal, sőt héttel korábban rendíthetetlen királyhűségüket bizonygatták. Alig akartak apám érdemeiről tudomást szerezni, íróknak kellett figyelmeztetniük őket. A Horthy-rendszerben, halála után, érthető okokból ráborult a nagy elhallgatás. Nem kívánatos személyből nem létező személlyé vált. A jelenlegi népköztársaság megszületésekor — 1946-ban — volt egy rövid fellángolás, egy-két újságcikk teret, szobrot javasolt. Mindez hamar feledésbe ment, a Rákosi-korszak nem kívánta megtörni a csendet.

Ezt az évtizedeken át hallgatásba temetett személyt, akiről újabban néha otthon is szó esik, többnyire halvány elismerés mellett —, rásütve a nacionalizmus bélyegét - kívánom írásommal életre kelteni.

Az életpálya kezdete

Apám 1879-ben született, régi, elszegényedett székely lófő-családból. A család a nemességet még János Zsigmond fejedelemtől kapta a ,,kaáli” előnévvel és apám ága évszázadokra visszamenően az unitárius vallást követte. Az előzőnek aligha lehetett jelentősége apám gondolatvilágának formálásában, hacsak annyiban nem, hogy nemesi előnevét, ellentétben az őskutató katolikus ággal, tüntetőleg sohasem használta, az unitarizmus ebben már több szerepet játszhatott. Köztudomású, hogy a Dávid Ferenc által Erdélyben meghonosított vallás, amelyben nemcsak a Szentháromságot tagadja, de Jézus istenségét sem ismeri el, a legkevésbé sem dogmatikus és így a legforradalmibb vallás a keresztény vallások között. Feltehető, hogy apámnak dogmákat tagadó, forradalmi szemléletének csírái valahonnan innen erednek.

Középiskoláit a Székely Mikó kollégiumban ösztöndíjas jeles tanulóként végezte, első egyetemi éveire már Budapesten került sor. A szülőháztól való távoliét komoly anyagi nehézséget jelentett és ezen házitanítóskodással próbált segíteni. így került a gödöllői fővadászmester fiai mellé nevelőnek. Állása nem tartott sokáig, egy őszi királyi vadászat idején apám lázító beszédet mondott az aradi vértanúk emlékművénél. A következmény előrelátható volt. Az udvar parancsára gödöllői nevelősége azonnal végétért.

Kétségtelen, hogy apám Habsburg gyűlölete csontja velejéig hatott. H itte és vallotta, hogy a magyarság érdekeit semmibevevő, idegen szellemtől áthatott uralmuk történelmünk legnagyobb csapása volt. Vérük más, érzésük elütő, gondolkozásuk sem rokon — mondotta róluk. Emlékezett és emlékeztetett. A Habsburgok útját bitófák sora, vasravert rabok sóhaja, özvegyek és árvák könnye kísérte. A négyszázéves elnyomás népünknek nyomort, nem szűnő szenvedést hozott, mialatt a nemzet árulói birtokokat, grófi címeket kaptak jutalmul. Apám ebben a kérdésben is-90-