Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

hogy járását ezzel is segítse. Történelmünknek kevés a fényes napja — szól a szöveg, a kisasszony jegyzi — de volt köztük, mint a köztársaság napja, ünnepformáló, boldog, szép nap is. Éjfél elmúlt, oltjuk már a lámpát, én vezetem a hálószobáig. Köszönetül a hajam simogatta.

A betegségben csontig fogyott arcon kétségbeesve görbül le a száj. Az altatót, mit matracában gyűjtött, hogy búcsút mondjon kínzó fájdalmának, anyám megleli és elkobozza tőle. Reménykedése hosszabbítja meg az értelmetlen napi szenvedést. Készen volt már a búcsúlevél is, ákombákomos kékbetűs szavak, úgy, ahogy látásától telt. Köszönte anyámnak, amit érte tett, hitvallását meg rám hagyta örökre.

Sercegtek a kandeláberek, dalárdának szólt az éneke. Mint esküvéskor összegyűlt a nép, pedig fagyos volt még a tavasz. Küldöttség jött küldöttség után, fülem süket volt a szép szavakra. Hiába volt a sok színes virág, szemem nem látta csak a feketét. Álltam, karom anyámat támogatta, nem osztjuk másokkal meg barna bánatunk. Ő ott feküdt viaszos, sárga arccal, sötét haja a kínban őszre fordult, sovány testén ünnepi ruha. Néztem hosszan, mint ki sose látta, s mikor készült ráborulni új otthonára a rideg fedél, egy rózsát tettem — mély vörösbe hajlót — elhallgatott fiatal szívére.

Fogadalom és kötelesség

Ezek mind, mind számos apró emlék — ő mondta, hogy Martinovics legyen drámámnak a hőse, ha Kossuth sírjához megyek, vörösrózsát vigyek, piros-fehér-zöld selyemszalaggal — filmszerűen peregtek előttem, amíg a gép biztonságosan földet ért. Akkor fogadtam meg, hogy megkísérlem apám emlékét megőrizni a tűnő időben, nehogy a feledés elmossa egyre távolodó alakját.

Hogy apám valóban történelmi jelentőségű személy volt-e, nem én vagyok hivatott eldönteni. Lehet, hogy csak a gyermeki ragaszkodás láttatja velem annak, de az is lehet, hogy történelmi igazságérzetem. Valószínűleg a kettő ötvözete. Tekintet nélkül erre, úgy érzem, hogy nekem, egyetlen gyermekének, kötelességem elmondanom, hogy milyennek láttam őt. Bizonyára vannak adatok, amikre már csak én vagyok az egyetlen élő tanú, tanúságtételem talán segít a köztudatban őrzött kép jobb megvilágításában.

Előre kell bocsátanom, hogy az általam festendő portré korántsem teljes. Nemcsak azért, mert erre terem sincs, de azért sem, mert adataim is hiányosak. Személyes élményeimen kívül az apám által szerkesztett Magyar Köztársaság pirosfedelű füzeteiből, baráti beszámolókból, régi elsárgult újságlapokból, valamint otthoni tanulmányok adataiból alakult ki a bennem élő kép. Parlamenti szereplését is csak közvetett utalásokból ismerem. Anyámat, aki apámnak harcos küzdőtársa volt és akinek a porait már a torontói temető őrzi, elmulasztottam faggatni, pedig sok mindenre tudott volna fényt deríteni, ami most már örökre homályban marad. Ugyanakkor azonban megtaláltam Krúdy és Zilahy írásait, az intést 1918-89-