Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

a szegények, a Felvidékről jöttek, a vörössipkások Komárom alatt s a tábornokok, köztük Damjanich. Még, ha volt is, mit alig értettem, tanulságos, oktató mese volt.

Azt a délutánt sem felejtem, mikor intett, úgy hívott magához. Maga mellé vett a balkonon, meg is emelt, hogy jobban lássam, mint gördül az autók raja, bennük a sok-sok katona. A villamosok leálltak. Mindenfelé őszirózsa. Ütemesen szólt a hang: köz-tár-sa-ság, él-jen, él-jen! Kivirágzott a puskacső. Örömükben néha lőttek, szállt a szirom szerteszét. Apám meg csak nézte, nézte, egyszer még intett is feléjük. Sokáig álltunk, aztán visszalépett. Hallgatag volt, elgondolkozó. Kabátot vett és gyorsan elindult, mint anyám mondta, az Astoriába.

Vele mentem fel a Várba, mögöttünk egyre gyűlt a nép. Ma sem tudom, a gyermeklábak hogyan bírták a hosszú járást, talán mert végig énekeltünk. Károlyitól csak azt kívántuk, legyen bátor, szakítson Béccsel, hirdessen nyomban köztársaságot. Rövid volt a tanácskozás, végül apámat küldte ki, nyugtassa a sokaságot. A kormány majd akként cselekszik, ahogyan azt a nép akarja. Lehet, hogy nem tetszett a válasz, nagy volt a csend, egyesek még morogtak is. Nem tudtam még, nem is sejtettem, tettek helyett sovány vigasz a csitító ígérgetés. Apám nem aludt aznap éjjel, szobáját öles léptekkel járta.

Újságírók jártak nálunk. Volt, aki csak úgy betört, voltak köztük szerények is. A legszerényebb egy fiatal, zsebéből notesz kandikált, olyan szerény, hogy érkezéskor engem külön is üdvözölt. Ott ült apámmal szemtől szemben, Kossuth nevét hallottam többször, kenyérről, földről folyt a szó, s hogy apámnak álma teljesült. Másnap megtudtam, hosszú cikket írt az egyik napilapban. Honnan gondolhattam volna, hogy néhány sorban rólam is írt? Apám örült és még akkor este gyüszűnyi borral koccintott velem. Évekkel később egy könyvesboltban viszontláttam a cikkíró nevét. Piroskötésű könyvben írta meg szépapja szerelmét. Utána még sok szép regényt írt, de intette az őrzőket is, akárcsak korábban Ady, hogy nem mindenkire süt egyformán a nap, a fegyverek néha visszanéznek.

Egy év múltán vészterhes napok következtek. A kapualjban véresre verték apám hívét a pogromlegények, aki Párizsban élt, de hírét vette a forradalomnak. máris szaladt haza. Most vánszorgott, járni is alig tudott. Apám, anyám ápolta, míg orvost hívtak, vizet én hordtam a fürdőszobából. A kapu melletti ügyvédi tábla darabokban feküdt a földön, helyét üres négyszög jelezte.

Milyen különös volt az egyik este. Aludnom kellett volna rég, valahogy nem jött álom a szememre. A lámpa ég az irodában, zöld üvegernyő, réz a foglalat. Csendben belépek. Apám diktál, nem is vesz észre, látása napról napra romlik. Ahogy dicséri október eszméit, Kossuth portréja bólint a falon. Perirat készül. Tiltakozva szól, ne Károlyi legyen a bűnbak a Tiszák halmozta vétkekért. Végre meglát, feláll és felém jön. Félek, hogy most ágyba parancsol, helyette megfogja a kezem. Figyelj jól, — halkan szól a hangja és visszatér az öblös karosszékhez, közben itt-ott nyújtja a kezét,-88-