Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

ton. Ez a gépies gondolkodásmód magyarázza a száműzetésbe szorult politikusok megalkuvásait is. A felszabadulás csak mindkét ellenség legyőzetése árán következhetett volna be, ahogy az első világháborúban is történt. De a történelem színpadán nem lehet lejátszani kétszer ugyanazt a darabot, a véres drámába könnyen groteszk elemek keveredhetnek. A mi nemzedékünk olyan korban érlelődött, amely szkeptikussá teszi az embert a nacionalista felbuzdulásokkal szemben, s az első évek súlyos sebeket hagytak bennünk. Valóban szörnyű élmény tanúja lenni annak, hogy egy megalázott és üldözött közösség megismétli régi botlásait.

*

Gyakran kerültünk olyan helyzetbe, amelyben az érzelmek megtisztulnak minden salaktól. S azok az érzelmek, amelyek már elég tömények ahhoz, hogy metaforául szolgáljanak, közelebb vannak a valósághoz bármilyen elméletnél. Hogy ezt érzékeltethessem, át kell ugranom a második világháború eseményein. Az alábbi kép 1945 januárjából való, s tökéletesen emlékszem minden részletére.

Egy falusi ház szobájának fala mentén szovjet altisztek és katonák ültek lócákon. Ócska nadrágba bújtatott térdemen tartottam egy fémdobozt tele dohánnyal, amiből papírszeletekbe cigarettákat kellett csavarnom. Szorosan egymás mellett ültünk, karok és testek értek hozzám, amelyek számomra a mitikus Oroszországot jelentették. Ha sohasem láttam volna oroszokat, ha nem tudtam volna megkülönböztetni szavaik hangzását, s kibogozni taglejtéseik értelmét, úgy tűnhettek volna fel előttem, mint egy új, addig ismeretlen emberfaj. Én azonban felismertem bennük Dosztojevszkij és Tolsztoj alakjait. Ahogyan elődeik Napóleont, ők Hitlert győzték le. Valamennyiük szeme a szoba közepére szegeződött, ahol egy harminc körüli férfi állt, hosszú fehér bundában. Jóképű legény, a Rajnavidéken lehet ilyeneket látni. Német hadifogoly. Azelőtt hódító, most az oroszok kezében. M ikor azon a télen a mezőn szanaszét heverő német halottakra bukkantam, s megláttam szemeik üveges csillogását, nem éreztem se diadalt, se részvétet. A megbűnhődött gőg megtestesítői voltak, s nem érdekeltek jobban az ugyanúgy heverő köveknél. Kicsit gúnyosan lépdeltem át a hóból kiálló övcsatjaikon, amelyeken még látszott a „Gott mit uns” felírás.

Hát most itt van, maga mögött hagyva a tiszta házakat, a fürdőket, a színes üveggolyókkal teleaggatott karácsonyfákat, az évszázadok óta szorgalmasan művelt szőlőket, és Johann Sebastian Bach zenéjét. Itt van, kiszakítva közösségéből, szembeállítva az oroszokéval. Ez másfajta közösség. itt nincsenek fürdők, nincsenek régi komódszekrényben őrzött patyolat asztalterítők, nincsenek rózsakertek. Mindezek helyébe itt a vodka, az egyetlen csodaszer; orvosság a nyomor, unalom és balsors ellen. Ez a német ostoba, vagy talán csak naív. Nem elég, hogy itt állegyedül, kiszolgáltatva fegyveres ellenségeinek; fegyvertelenségétől eltekintve is alulmarad. Hiszen ő sohasem látott olyan közösséget, amelyben az egyének egyetlen tömbbé olvadnak össze, s jelek és szavak nélkül — mintegy telepátia út- 81 -