Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

ján — érintkeznek egymással. Neki mindig szüksége volt a szóra, az énekre vagy az ordításra. Ám ezekből az emberekből, akik talán csupa fél-analfabéták, a hallgatagság nagyszerű cinkossága árad. S a német fél, mert semmit sem tud kiolvasni a tekintetükből.

Gyűlölnöm kellett volna őt, főleg az ostobasága miatt, amely a hozzá hasonló milliók ostobaságával megszorozva Hitlernek hatalmat adott, s őket a gyilkosság vad eszközévé tette. De nem találtam magamban gyűlöletet. Nem tudom miért, elképzeltem őt egy napsütötte domboldalon, munkaköpenyben, gyümölcsfaoltványok között. Az oroszok se gyűlölték. Ő persze félt az ismeretlentől, mint a csapdába került állat. Akkor felállt egy orosz, és cigarettával kínálta, kézmozdulatában benne volt a kibékülés jele. Egy másik barátságosan megveregette a vállát. Végül hozzálépett egy altiszt, és hosszú szónoklatot tartott. Lassan beszélt, minden szót külön megnyomva. Teljesen hiábavaló volt, a német semmit sem értett az egészből, mégis csüngött a szónok ajkain, mint a kutya, amelyik meg akarja érteni gazdája szavait. A barátságos hangból — mindennek ellenére — azt vette ki, hogy senki sem akar rajta bosszút állni, nem fogják bántani. Ne féljen — ismételgette valóban az altiszt —, nem lesz semmi baja, számára már vége a háborúnak, ő nem ellenség többé, csak egyszerű ember. Hamarosan hátra küldik a front mögé, s dolgozni fog a békéért. Az altiszt részvevő, sőt szívélyes hangja, szelíd tekintete megnyugtatta a foglyot, hálából félénken mosolygott. Mikor az egyik katona ünnepélyesen felállt a helyéről — noha erre semmiféle parancsot nem kapott —, s kivezette a németet, a többiek visszaestek előző apátiájukba, ami úgy látszik pihenteti a fáradt embereket. Pár perccel később visszajött a kísérő, magaután húzva a fehér bundát, amit a hátizsákjához dobott. Leült és cigarettát sodort magának. aztán szívta a füstöt, és köpködött a földre a többiekkel együtt. S láttam rajtuk, eltűnődnek az emberi élet múlandóságán, a sors kegyetlenségén.

Kegyetlenség? Ennek a történetnek csak akkor van értelme, ha beillesztjük a háborús viszontagságok egészébe. A németek orosz hadifoglyok ezreit zárták táborokba, ítélték éhhalára, és koncolták fel. Villámsebességgel terjedtek a hírek, s attól fogva inkább az utoló csepp véréig harcolt minden orosz, semhogy a németek kezébe kerüljön. A németek bizonyára lemészároltak annyi fegyvertelen embert, amennyi ma Svájcban él. S amit tettek gyűlöletből és megvetésből tették. Áldozataik — akik elképzelésük szerint ki voltak közösítve minden emberi társadalomból —, már nem is voltak emberi lények az ő szemükben, hanem tárgyak, förtelmes maskarák; a vérbosszú fenekedett ellenük. Ez a lélektani processzus szerepet játszott a zsidók és a lengyelek ellen indított akciókban is.

Az orosz katonák azonban nem gyűlöletből ölték meg a német hadifoglyot, hanem a szükség parancsára. Ebben az esetben azt parancsolta a szükség, hogy mindenképpen el kell kerülni egyetlen hadifogoly körülményes elszállítását is. Vagy talán egyszerűen a fehér bundára volt szükségük, s egy embert bunda nélkül útnak ereszteni a fagyban; csúnya és gonosz-82 -