Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

musára. A képzeletünkben élő Oroszország határozatlan és zavaros vala­mi volt, az 1920-as konfliktus jó-rosszul lezárult Breszt-Litovszkban. A határt, amely bennünket az oroszoktól elválasztott, szigorúan megvonta és védte egy tabu: tilos volt országunkba bevezetni az ő rendszerüket. Mar­xizmus és forradalom még elfogadható lett volna, de nem az ő marxizmu­suk. nem az ő forradalmuk. Otthon tehetnek amit akarnak, de nekünk semmi közünk hozzájuk. Tudom, hogy gondolkodásmódom könnyen ostobának tűnhet. Ám ezt a gondolkodásmódot egy nagyon széles réteg vallotta magáénak, az ideo­lógiai határ — amelyen tilos volt átlépni —, valóban létezett, s tévedne az a politikus, aki ezzel nem vetne számot. Persze egy országban, amely Német- és Oroszország között fekszik, az emberek különféleképpen reagálhatnak az eseményekre. Az észak-keleti és déli — egykor porosz, illetve osztrák — tartományokban mindent a né­met Drang nach Osten határozott meg. Nem ismertem a németeket, csak a kereszteslovagok kegyetlen mítoszáról tudtam, a többi nem érdekelt. Vil­mos császár hadserege nem hagyott földjeinken különösen fájdalmas nyo­mokat. Hitler és ideológiája —akkor még — csak egy drámai kor őrületét, s nem a kifürkészhetetlen lelkű hadfiak megérkezését jelentette. De Orosz­ország viszonylag konkrét dolgot jelentet, valamit, amire legalább gyer­mekkoromból emlékeztem: zűrzavart, és mérhetetlen kiterjedésű földeket. S mindenek felett ott volt a nyelv. Otthon nálunk olyankor használták az oroszt, ha vicceket meséltek; lágy és durva hangzásokra egyaránt alkalmas volt. Vonzotta a lengyeleket, mert szabadjára engedte szláv ösztöneiket. Ebben a nyelvben minden benne van, amit meg lehet találni Oroszország­ból. Ami vonzó és fenyegető. S mi különös játékot találtunk ki: a levegőt beszívva mély basszushangon kiejtettünk egy orosz mondatot. Aztán ma­gas tenorban ugyanazt elénekeltük lengyelül. Az első verzió csúnya volt - a sötétséget és az erőt jelképezte —, a második könnyed, világos és gyöngéd. Ezzel a játékkal nem csak gúnyolódtunk. Figyelmeztettük is egy­mást valami meghatározhatatlan veszélyre, amelynek lényegét nem értet­tük. De a mi nemzedékünk nem akarta tudomásul venni a veszélyt. Kormá­nyaink olyan ügyesen álcázták a kiút nélküli helyzetet, hogy mi semmit se vehettünk észre. Nem láthattuk előre, hogy az immár múzeumi ritkaság­nak tartott vértanúság kora közeleg. Sejtettem ugyan egy közeledő ka­tasztrófát, de azt általánosnak, kozmikusnak gondoltam. Nem olyannak, amely csak az én hazámat éri. Ez volt az oka egy másik konfliktusomnak a környezetemmel. A lengyelek többsége már a második világháború első hónapjaiban visszamenekült a múltba, gépiesen folytatva az akkor meg­szokott életet. Húszévi önállóság kevés, s minden, amit e húsz év alatt ki­vívtunk, egyik pillanatról a másikra eltűnt. A helyzetek hasonlósága a múlttal való egybevetésre ösztönzött: az ország szétszakítása két ellenség által, fogolytáborok, deportálások, Szibéria, minden reménység a nyugati szövetségesekben: Angliában és Franciaországban, a lengyel légiók nyuga­-80-

Next

/
Thumbnails
Contents