Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
musára. A képzeletünkben élő Oroszország határozatlan és zavaros valami volt, az 1920-as konfliktus jó-rosszul lezárult Breszt-Litovszkban. A határt, amely bennünket az oroszoktól elválasztott, szigorúan megvonta és védte egy tabu: tilos volt országunkba bevezetni az ő rendszerüket. Marxizmus és forradalom még elfogadható lett volna, de nem az ő marxizmusuk. nem az ő forradalmuk. Otthon tehetnek amit akarnak, de nekünk semmi közünk hozzájuk. Tudom, hogy gondolkodásmódom könnyen ostobának tűnhet. Ám ezt a gondolkodásmódot egy nagyon széles réteg vallotta magáénak, az ideológiai határ — amelyen tilos volt átlépni —, valóban létezett, s tévedne az a politikus, aki ezzel nem vetne számot. Persze egy országban, amely Német- és Oroszország között fekszik, az emberek különféleképpen reagálhatnak az eseményekre. Az észak-keleti és déli — egykor porosz, illetve osztrák — tartományokban mindent a német Drang nach Osten határozott meg. Nem ismertem a németeket, csak a kereszteslovagok kegyetlen mítoszáról tudtam, a többi nem érdekelt. Vilmos császár hadserege nem hagyott földjeinken különösen fájdalmas nyomokat. Hitler és ideológiája —akkor még — csak egy drámai kor őrületét, s nem a kifürkészhetetlen lelkű hadfiak megérkezését jelentette. De Oroszország viszonylag konkrét dolgot jelentet, valamit, amire legalább gyermekkoromból emlékeztem: zűrzavart, és mérhetetlen kiterjedésű földeket. S mindenek felett ott volt a nyelv. Otthon nálunk olyankor használták az oroszt, ha vicceket meséltek; lágy és durva hangzásokra egyaránt alkalmas volt. Vonzotta a lengyeleket, mert szabadjára engedte szláv ösztöneiket. Ebben a nyelvben minden benne van, amit meg lehet találni Oroszországból. Ami vonzó és fenyegető. S mi különös játékot találtunk ki: a levegőt beszívva mély basszushangon kiejtettünk egy orosz mondatot. Aztán magas tenorban ugyanazt elénekeltük lengyelül. Az első verzió csúnya volt - a sötétséget és az erőt jelképezte —, a második könnyed, világos és gyöngéd. Ezzel a játékkal nem csak gúnyolódtunk. Figyelmeztettük is egymást valami meghatározhatatlan veszélyre, amelynek lényegét nem értettük. De a mi nemzedékünk nem akarta tudomásul venni a veszélyt. Kormányaink olyan ügyesen álcázták a kiút nélküli helyzetet, hogy mi semmit se vehettünk észre. Nem láthattuk előre, hogy az immár múzeumi ritkaságnak tartott vértanúság kora közeleg. Sejtettem ugyan egy közeledő katasztrófát, de azt általánosnak, kozmikusnak gondoltam. Nem olyannak, amely csak az én hazámat éri. Ez volt az oka egy másik konfliktusomnak a környezetemmel. A lengyelek többsége már a második világháború első hónapjaiban visszamenekült a múltba, gépiesen folytatva az akkor megszokott életet. Húszévi önállóság kevés, s minden, amit e húsz év alatt kivívtunk, egyik pillanatról a másikra eltűnt. A helyzetek hasonlósága a múlttal való egybevetésre ösztönzött: az ország szétszakítása két ellenség által, fogolytáborok, deportálások, Szibéria, minden reménység a nyugati szövetségesekben: Angliában és Franciaországban, a lengyel légiók nyuga-80-