Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

más országait — főként az arab országokat —felforgatták, emlékezetünkbe idézik mindazt, ami az új Lengyelországban jellemző volt: a nemzeti érzés erejét, a társadalmilag a nemesi házakhoz kapcsolódó értelmiségiek domináló szerepét, s a hadsereg részvételét a politikában. Jellegzetes tünet volt a lengyel baloldal gyűlölete is a „nemzeti demokrácia”, vagyis a jobbpárt ellen. Ez a konfliktus néhány tipikusan lengyel paradoxonra derített fényt. A „nemzeti demokrácia” a múltban hajlamos volt arra, hogy egyezséget kössön a „rendet” garantáló cárral, míg a baloldal forradalmi és oroszellenes hagyományokra tekinthetett vissza. De éppen a baloldal volt az, amely Pilsudszki hadseregére támaszkodva kezébe vette a hatalmat, a baloldal ebben a maga győzelmét látta, vagy legalábbis a kisebbik rosszat, gátvetést remélt a jobboldal nyomása ellen. S a valóságban lassan eltűnt a lengyel parlamenti rendszer, átadva helyét a diktatúrának. Megszűnt a politikai erők szabad játéka, a szociáldemokraták és az összes haladó csoportok számára elérkezett az összeomlás ideje. A kommunisták — Rosa Luxemburg szellemi örökösei — nem tudtak többé kijutni a zsákutcából, amelybe a nemzeti tabuk korábbi megsértése miatt beszorultak. Politikai akciójuknak nem volt nagyobb perspektívája, mint amekkora lehetne egy mexikói párténak, amely Mexikónak az Egyesült Államokba való beolvadását propagálja. Két tűz közé kerültek: egyfelől a lengyel rendőrség, másfelől Sztálin puskái szegeződtek rájuk. 1938-ban Sztálin feloszlatta a lengyel kommunista pártot, és elrendelte az előzőleg Moszkvába hívatott vezetők likvidálását. így az ellenkezője következett be Marx jóslatának, aki az európai forradalmat a keleti birodalom bukásának, és Lengyelország visszaállításának idejére jósolta.

Marx elismerte az európai civilizációt, és az ehhez való viszony alapján osztotta két részre —jókra és rosszakra — a nemzeteket. E civilizáció legkeletibb hordozóiként három nemzetet nevezett meg: Lengyelországot, Magyarországot és Szerbiát; bármilyen kellemetlenül is hangzik ez ma sokak számára. Gyűlölte a pánszlávizmust, és általában a sz.lávokat (a lengyeleket és a szerbeket kivéve), akik szerinte mindig hajlandók voltak vakon szolgálni a zsarnokságot. A lengyelek csodálkoznak, ha a nemzetközi politikáról írt cikkeit olvassák, Marx nyugodtan lehetett volna a XIX. század lengyel polgára. S utólag egészen nyilvánvaló, hogy Marx valóban létező, eleven érzelmi kapcsolatokról beszélt: a lengyeleket csak a magyarokhoz és a szerbekhez fűzi kölcsönös szeretet.

*

Az én nemzedékem azonban annak idején nem értett meg ilyen bonyolult dolgokat. Aránylag normális korban nevelkedtünk, sikereink és kudarcaink belső problémák voltak, ügyeinket Varsóban intézték és nem másutt. A vértanúk, az összeesküvők, a Szibériába száműzöttek emléke csak az iskolakönyveken átjutott el hozzánk, s nem keltett bennünk részvétnél egyebet. Némi iróniával gondoltunk a múlt patetikus romanticiz-79 -