Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

vétségeken kértek róluk információt. Nem csoda, ha ezt a lengyelek vegyes érzelmekkel, ha ugyan nem elkeseredéssel vették tudomásul.

Az orosz és lengyel forradalmároknak vállvetve kellett volna küzdeniük. De bármit is írnak ma az iskolakönyvek, nem alakult ki közöttük tartós egyetértés. Pedig ugyanazokból a társadalmi körökből jöttek, ugyanazzal a felvilágosult műveltséggel, s ugyanazzal a hűséggel a forradalom ügye iránt. Mégis elválasztotta őket a vérméséklet összeférhetetlensége. A lengyelek — a legradikálisabbak is —, szerették a múltat. Idegenkedtek mindentől, ami teljesen új volt, s a forradalmat — talán tudatuk alatt — arra szerették volna felhasználni, hogy az egész népre kiterjesszék a nemesség parlamenti előjogait. Ha a forradalom igazságosságot hozna, akkor mindenekelőtt meg kellene szüntetnie az egyik nép uralmát a másik fölött. Vagyis — Lengyelország esetében — vissza kellene adnia a nemzeti függetlenséget, s biztosítania kellene a nemzeti lét folytonosságát. A függetlenség és a szociális reformok követelése egybeforrott, s minthogy ezen a ponton a haladók és a konzervatívok egyetértettek, nem sok maradt mega radikális programból.

Egészen másfajta gondjaik voltak az oroszoknak. Hazájuk független ország volt. Múltjukat nem volt miért sajnálniuk, forradalmi álmaikat semmi se fékezte; sem a vallás — a cári trón legfőbb támasza —, sem a régi kormányzati rendszer, amelyet gyűlöltek, mert a rabszolgaságot és a cárok mindenhatóságát jelképezte. Forradalmuk egyedül a jövőnek szólt. Rombolni akartak, és teljes tabula rasa után elölről kezdeni az építést. A nihilistáknak ez a mozgalma - bármilyen fontos volt Oroszországban —, nem tudott gyökeret verni a lengyelek között. S hiába lettek volna a két nemzet forradalmárai nagylelkűek, nem felejthették az Erisz almáját: Bjelorussziát és Ukrajnát. Az oroszok azzal vádolták lengyel elvbarátaikat, hogy felcsaptak az egykori köztársaság örököseinek, amely ellengyelesítette és katolizálta a szóbanforgó területeket. S ebben éppúgy igazuk volt, mint ahogy a lengyelek is joggal vetették orosz társaik szemére a két ország tervszerű eloroszosítását. Ennek a senki földjének problémája tisztázatlan is maradt, mivel az ott élő lakosság nyelvét mind a két fél csupán dialektusnak tekintette.

Századunk elején néhány lengyel marxista (köztük Rosa Luxemburg) az egész orosz birodalomra kiterjedő forradalmat tűzte ki célul, ellenezve Lengyelország függetlenségét. Attól tartottak, hogy a nacionalizmus ellanyhítaná a forradalmi lendületet, és osztályközi szövetséget hozna létre Lengyelországban. Ez a tévedés drámai következményekkel járt híveikre és követőikre nézve. Mintha ma valaki azt mondaná az afrikai népnek: „Csináljatok forradalmat, de csak akkor, ha integráns részei maradtok Franciaországnak!” Nem csoda, hogy a „független” szocialisták — köztük Pilsudszki — a másik megoldást választották. Az első világháború után megszületett a független és szuverén Lengyelország, hála a keleti szomszéd immobilizmusának; s az 1920-as orosz-lengyel háború az egész lengyel nép osztatlan helyeslésével találkozott. Azok a mozgalmak, amelyek a világ-78 -