Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

10

csöpögő csapok leszakadt redőnyök, az igénytelenség huzata mellbe vág. borítsd magadra nyugodtan merész álmaidat és várjad a halált.

guggolsz korodban mint szűk keretben, a sóvárgások kútja végtelen, tisztátlan évek vaspántos napok idegenek kerítik be az életed.

nem igéznek mázosabb percek, kallódnak szemeid a meghűlt tereken, tépd le a nyálas türelmet szívedről tedd el a kezed és eredj.

11

lumpenek ússzák tele az éjszakát, deklasszált figurákkal telítődött a kőedény város, a nap sötétebb felén az értelem sírjára állsz ha a világot összekiabálod.

napjaid szekeret húznak, kiürült gesztusokra dolgozik a véred, marad a fölérzés magánya gyilkos villanások és a szétesésből táplált rettegések, te itt nem tehetsz igazságot, maradj meg magadnak dalnak magánynak, örülj ha megsimítnak aggódnak érted s néha meleg karokkal hazavárnak.

12

a csupasz fára zsírpapír ragadt, lobog a tél magányos zászlója, zörög a kedv megdermedt világunk rámered a beszennyezett hóra.

keresgetjük a meleg szobákat, szorosra csukjuk a terek ablakát, fagyos a szél s pillanatok álharmóniája hazudik a kék térségen át.

demagógok kettőzik a kínunk, csak álmainkban surran ugyanaz a tél. ki falnak dől ki rágyújt ki asszonyát lesi akkor a másnapi szónok még hófehér.-6-