Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
13 optimizmusra semmi ok. fogaim gyorsan fogynak és sóvárgások merevítik a számat, szívemben a felrajzolt jövendő üres álca csontszínű bánat. itt meg szoktak halni emberek, banális motívum az eszméket zuhogtáló fényben, de vastagon fog komor és csüggeszt ha a halál vonzásában élek. előlnézetből riogat a sorsom, bemérhető játékok unalma esetleg kis tragédiák, virágzóm nem tudom mi végre s néha már ki sem nyithatom a szám. 14 fájdalmainkra hull a hó. legalább te szólnál tiszta szóval hogy maradni érdemes, nem lennék talán félni bátor és csodákat sóvárgó kisgyerek. most láthatsz esetten egyedül, egy vekker cibálja köröttem az éjszakát, sejtem a törvényt s apadó kedvvel babrálgatok a holnap fonalán. a dédelgetett hősök lassan megpihennek, pedig az indulat ma is ugyanaz, beteg lábaim szobánk közepére lökve figyelem hogy vágy és tett íve félve megszakad. 15 néha csak eltűnődik az ember, jóVhl hézagos intellektusa alatt, fejébe megrendítő erővel hullnak be az esték és a misztikusan fénylő madarak. a tapasztalás elmosódik, csöndes végtelenség suhan át a vérkörön, hintázik a kétely billeg a világ hiányai közül akadozva üzen az öröm. suhint az ész de akkor már mi haszna, a megbékélés más utat keres, beállnak a szokás szűk köbméterébe s hosszan vibrálnak a bomlott idegek.- 7 -
