Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

A természetellenes csoportosítások a kisajátított szempontokhoz, és nem az egészhez igazodnak. A fa, oszlop lesz(A nyűtt vonóból bot(?)) az oszlop(torony) azonban csak oszlop, míg a fenyőfa a tobozba zárt üzenet, az évszakok és évtizedek váltakozásainak, a talaj ásványainak és a fény vegyi hatásának az egysége. Tárgyaink és építményeink az emberi szempontok életciklusát követik és nem kapcsolódnak be a természetes újra-alakulás körforgásába. A huszadik század festői credo-i a természetes formák külső megjelenéseit párolták le és azokat utánozzák. A természetes formáknak azonban csak önmaguk közelében van értelmük. Funkcionalitásban megnyilvánuló elkötelezettség. A természetes formák kisajátítása nem szavatolja a természetességet, mert a nádszál hajlékony ellenálló-képességének csak a nádasok életciklusában van értelme. A szökőkút nem vízesés és a repülőgép nem (gép)madár, hanem egyszerűen gép. Élet vagy halál attól függ mit szállít, hogy mi van ráfestve — vöröskereszt vagy horogkereszt. Világunk természetellenességét kívülről nem tudjuk ellensúlyozni, mert annak természetellenessége az emberi célok természetellenességéből ered. Ahhoz, hogy a természetességet helyreállítsuk kiegyensúlyozottabb emberi célokra van szükség.

Képesek vagyunk-e máshoz is viszonyulni mint a hatalomhoz és pénzhez? Alkotásaink, sejtjeinkbe zárt hangyatermészetünk és ősi félelmeink sarokba szorított vakrémületének az eredményei. Az emberalkotta elemek túltengése, az aránytalanságok, és a szerves elemek kiegészítő hiánya az összegezés kényszerét rója ránk. Hogyan viszonyul mindez a teljes emberhez? Meddig lehet ezt tovább csinálni?

A korszerű tervezés kívülről lehel lelket a modern világba. Az egyes elemek „életszerűsége” a szerves megnyilvánulás goromba mintázásai, vagy a régi gondolatszabványokban való gondolkodás maradványai. A mechanikus mozgás megvalósításai (forgómozgás), a kotrógépek, a fotocella, — az emberi kéznek, vagy a szemnek a hozzávetőleges utánzatai és nem annak lényege.

Bencze képei a mankóra támaszkodó társadalom és a saját lábán járó festőnek a helátó szóváltása. Ha az egyes elemek célszerűségét az egész célszerűségének a szempontjából vizsgáljuk, vagy magát a célt vonjuk kétségbe, úgy a megváltozott világ látképe tárul elénk. A hatalom önmaga méreteivel határozza meg a teljességet és a célszerűséget. A teljes ember azonban több mint az anyagias célszerűség. A mai ismeretek alapján „anyagról”, vagy tárgyról már nem is beszélünk. Az ember-alkotta világ merevségét a célba vetett hit ragasztó-anyaga tartja össze. Ha a világ elrendeltetése megváltozik, a világ látképe átalakul, a cél szorító gyűrűje behorpad és az elhatárolt részek új elrendeződések

103 -