Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

Vitéz György és Kemenes Géfin László, így, kettesben, külön fejezetcímet érdemel, akárcsak Gömöri György. Őszintén remélem, hogy a 2006-ra készülő 50. évfordulói antológia írói és szerkesztői élni fognak a modern technika vívmányával, a magnetofonnal, és meginterjúvolják az illetékes szerzőket, mármint azokat, akik még élnek. A kötet legnagyobb hibája, hogy egy szót sem tud mondani arról, hogyan hatnak az emigráns írók emigráns társaikra. Csak az volna érdekes, hogy az otthoni kritika mit gondoltat a triumvirátussal? Az olvasónak nincs beleszólása, hiszen nem „olvasó” — ezek az írások nem kaphatók odahaza. 1966-ban megjelent és „zárolt anyagként” rejtegetett Szomjés ecet című könyvem egy évvel előzte meg Bakucz első kötetét, az 1971-ben megjelent K2 egyenlő 13 című jó pár évvel előzte meg Kemenes-Géfin és András Sándor nyelvbontogató kísérleteit. Azt, hogy a Kán „tatárul beszél” Kemenes-Géfin verses szövegében a K2 egyenlő 73-mal hatása — ezt a szerző maga közölte velem; egy helyen az Ó-magyar Mária siralom bukkan fel, amihez az emigráns még hozzáteszi „rohamosan gyengül az ómagyarom”. Azt, hogy -ban-ben, -ból bő! és -vá-vá is lehet verscím, sőt költői szempont, jó évtizedekkel András Sándor előtt én kezdtem el — még a Budapesten élő Károly Amy -tálán -télén című kötetét is megelőzve. Ha ezt letagadom: vétek az irodalomtörténet ellen; ha leírom, a „magam malmára hajtom a vizet”. Ezt hívja az angol „no win situation”-nek, azaz olyan kelepcének, melybe nem lehet nem belelépni, miközben tudod, hogy soha épen onnan ki nem kecmeregsz.

Máté Imre is, Gömöri György is külön fejezetet édemel; jelentéktelenségem működéséről talán még annyit, hogy 1969-től 1979-ig én vezettem és szerveztem a Chicago-i Kodály Zoltán Társaság-ol, melyről a triumvirátus vagy nem tud, vagy nem hajlandó szólni. A Kodály Zoltán Társaság megszűnésének idején megérkezett Chicagóba a nálam 10 évvel fiatalabb Mózsi Ferenc. A Kodály Zoltán Társaság így békésen és harmonikusan épülhetett be az ő általa vezetett Irodalmi Kávéház-ba (1987-től Irodalmi Kör).

Elérkeztünk tehát a könyv summájához. Meg kell fogalmaznunk, hogy milyen a jó nyugati magyar író vagy költő? Ezekre a szempontokra bukkantam —, s lehet, hogy más majd mást talál. A jó nyugati magyar írót tehát a „bablevesbe síró csülökhiány” jellemzi. Ez a zseniális megfogalmazása a kinti létnek a magasröptű és mélyenszántó Boldizsár Iván áldásos zsurnalisztikái tevékenységének eredménye.

A jó magyar írót 1./ honvágy gyötri; 2./ nem tudott igazán beleilleszkedni környezetébe, ha 56 előtt jött; 3./ ha 56-os, értelmiségi munkához jutott, hiszen a szocializmus nevelte alapjaiban; 4./ hazalátogat;

5./ otthon is publikál; 6./ nem támadja a rendszert sem nyíltan, sem burkoltan; ha valaha ezt tette is, ígéretet tett vízumkezelőjének, hogy-97 -