Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-06-01 / 22. szám
Madrigál Tommaso de’ Cavalierinek Minden személy és tárgy taszít; csak arra tanít engemet, hogy imádjalak; mi nem te vagy, fölösleges, rossz, satnya; — a föld minden csodáját elcseréltem szépségedért, egyetlen napvilágom; csak rád vágyom, lemondtam üdvösségem reményéről, az égi karok s rendek támaszáról; lobogó tűzben élek s csak azoknak bocsátók meg, kik hozzád hasonlítanak, akárha egyetlen vonásodat lopták le és hordozzák; — nélküled nincsen levegő, se fény, sem mennyország, ha nem teremted újjá magad köré s körém. Szonett Vittoria Colonnához A legnagyobb szobrásznak sincs olyan álma, terve, amelyet már nem őriz magában az anyag a nyers márványtömb mélyén; de csak az kél életre, amit szellem-vezette vésője kifarag. A Gonosz, mit útálok, s a Jó, melyet kívánok így rejlik, mint a kőzet ölén, Önben, nemes, vidám, mennyei asszony; de engem ver az átok s tehetségem nem ér el a célhoz, mit keres. Mindezért nem szépségét vádolom, sem a dolgok inerciáját, avagy szerelmemet, a sorsot, és korunkról sem mondom azt, hogy utamba állt. Az Irgalom s a Halál: ők ketten együtt laknak Önben, és én megláttam lelkében az irgalmat s nem véstem ki a márvány kőből, csak a halált.
