Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

dokiás. S ez még csak Poseidon. De hát a többiek! Az Olympos egy orvosban szűkölködő bolondokháza, amelyből hatalmas betegek szeszélyei kormányozzák a világot s nyomorgatják a gyönge halandót, ki kényre-kedvre ki van szolgáltatva nekik... Nem hiszed?

A lány elmosolyodott. Nem felelt.

A tanár átölelve tartotta hozzásimuló tanítványát s tovább magyarázott:

— Nevess csak. Nemcsak az istenek őrültek. Az embernek is kell az őrület. Nélküle boldogtalan. A szerelmes — őrült. A szerelem — őrjöngés. Hogy jajgattál, hogy vergődtél a karomban...

— És te... — viszonzá csaknem hangtalanul a tanítvány s megvonaglott a szája.

— Lásd, — felelt szilaj diadallal hangjában a tanár, — te is igazolod az én tételemet. Az őrület, az őrjöngés perce teszi lehetővé, hogy megistenüljünk egymás lényében. Az eksz-tázis. A kilépés önmagunkból. Mindez eksz-tázis, még a vallásosság is. Ha nem őrület, csak olcsó teologizálás vagy még olcsóbb félelem. A hazaszeretet, a festő, a költő ihlete, — ez mind őrjöngés, vagy ha nem az, fabatkát sem ér. Hiszel végre nekem?

— Hisz hagytam magam meggyőzni.

— No, ... nem ment könnyen. Jöjj, most lefestelek.

S elvált ajk az ajktól, arc az arctól, mell a melltől, has a hastól, ágyék az ágyéktól. Hűs szél tolakodott testeik közé. Mintha nagy magasban s nagy távolságban, úgy állott most megint a lány fölött a férfi. Térdét, ágyékát, domború mellkasát, kemény állát látta belőle csak s csupán árnyéka hullt rá, nem mint előbb, — maga.

De mekkora volt ez az árnyék! Nem egy test vetette, hanem a világ. Összerezzent s kábultan, riadtan állt fel.

— Mi történt? — kérdezte hideglelősen. Árnyék van a napban! El sem borult s mégis elsötétült a világ.

— Dél van, felelt a festő s magához húzta a remegő leányt. Álló dél, ahogy a mese mondja. Fázol? vagy félsz is?

A száj néma maradt, de a lúdbőrző test felelt a kérdésre.

— No, félj hát mégjobban, — sa férfi szája cudar mosolyra nyílt. Délben kezdődik az éjfél. Karja kinyúlt, s ujja a fekvőszék s a gyümölcscsel rakott asztalka közötti üres helyre mutatott: Nézz oda. Ott kuksol a halál. Lesi, mikor vagy egyszer olyan gyenge, olyan elesett, hogy feladod zsigereid hitét örök életedben. Akkor rád teszi mocskos sárga kezét, leteper, megerőszakol s abba belepusztulsz.

— Igazán látom, rebegte a leány.

— Dél elmúlt s vele a páni rettenet, — szólt a festő egyszerre halkan, nyugodtan s nyugtatón. Nézz ki a hegygerincre: ott hajtja kecskéit s gi- 18 -