Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

dáit Pán, a nagy isten, nyomában nagy fehér kutyái. Elment. S a hencser, amin megöleltelek s a kis asztal, ahol gyümölcseink állnak, szabad megint, szabad az iménti mocskos jelenléttől. Már nem kuporog köztük lesben a halál.

— Én még mindig látom.

S látta: vigyorgó nagy fejét, rossz sárga kezeit, aszott karját, kibugygyanó hasát, formátlan combjai közt petyhüdt heréit, féregszerű hímvesszejét.

— Én azt hittem, nő.

— Miért? Azért mert franciául nőnemű? Mit tudtok róla ti, szegény latinok tegnapi nyelveitekkel? Mi tudjuk, ősi népek fiai — ősnépeké, akikhez tartozom, — mi ismerjük még az igazit, a hímhalált, a kanhalált, a bakhalált, úgy mint görögjeid. Nem is lehet nő: gondold meg mit csinál?! Meghágja az emberfiát, embert, némbert, gyermeket, aggot, mind mindegy neki, — biszekszuális szörnyeteg, perverz dög...

A leány közbevágott:

— Mi, tegnapi latinok, úgy tudjuk, egy napon kibékülten egybeolvadunk vele... A mi meséinkben ő a halni térők menyasszonya.

— Más mesékben, meg ahol férfi, ő a bájoló hegedűs. Ne higyj nekik, e szépítő meséknek! így igazi ez: szemérmetlen, ocsmány, kihívó mezítelenségben. Készen arra, hogy leteperjen s magáévá tegyen.

A lány elhagyta a férfit s egy lépést tett a kuporgó rém felé.

— Ez, mondta mintegy révületben, mintha megbabonázták volna

— ez igazán készen van arra. Valóban nászra hív. Akarod, hogy megcsaljalak vele?

A festő fölnevetett:

— Asszony vágy Frédegonde, hűtlen szajha. Még a halállal is megcsalnál, csak hogy csalhass.

Félrelökte a lányt s odaállt a gyümölccsel rakott asztal s az öleléstől még meggyűrt párnájú, cihájú hencser közé:

— Hiába minden. Még korán van, Frédegonde. Nincs senki itt. Csak én magam.

— Csak te magad, — viszonzá a leány s a szeme sötéten, kihívóan meredt a férfira. Ne menj olyan messzire tőlem. Tán még te félsz, - attól, amit felköltöttéi bennem. Ahogy itt állsz, még visszataszítóbb vagy mint a képeden, amit festettél magadról. Tudod milyen csúnya vagy? milyen otromba? milyen öreg?... Darócember! matróz! matróz!

— s már a férfi karjában s már a hencseren vonaglott kiáltozva:

Durva matróz! őrült isten! csődör! csődör Poseidon! hisz széttépsz!... vadállat!

S ménfejet vetett egyikükre a kéj, a másikukra kancafejet. A kanca nem ellenkedett tovább. Állta a mént. Nyerítve tomboltak egymáson, míg- 19 -