Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

— Hát merd mondani, hogy Frédegonde csak a tiéd s hogy ez a jelenlét itt, fölmenet a lépcsőn, csak az enyém. Itt jösz mellettem, én meg melletted.

— De Frédegonde csak a magáé. Én Friderique vagyok.

— Majd csak belátod, mennyire tévedsz. Az a világos csilláméi FRE-DE, az biztosan te vagy; de nem végződhetsz azzal a gyerekes RIK-kel. Van benned egy mély, méla kondulás: az a varázsod, Frédegonde, az a sötét magánhangzós GONDE a neved végén.

— Őrült maga?

A festő bólintott:

— Egészen biztosan, mondta komolyan s csak akkor váltott a hangja, mikor kitárta vendége előtt műterme ajtaját:

— Bienvenue, szólt melegen, érezd magad itthon.

Egy író íróasztala lehet rendes, gondolta Mademoiselle Brielle, de egy festő műterme mindig rendetlen. Jó Isten! Mi van itt egymásra halmozva, egymásra dobálva! S ez a sok festék, paletta, ecset... az egyetlen óriási ablakon át beömlő fényben... Mintha őrjöngne a fény itt bent, ebben a nagy teremben... A hőségben minden festék izzad, nedvesen ragyog, elcseppen, elfolyik. Tán jobb volna, ha ez a matróz nem festő lenne, hanem szobrász... bár akkor meg minden tele lenne itt márványporral, szürke kövekkel... A szobrász műhelye olyan, mint a sirkőárus boltja... Jobb az? Nem tudom. Hanem ez a festő-műhely, ez a csurranó, cseppenő, sokszínűén szétfolyó, körvonaltalan világ, ez olyan, mint az Empedokles szerterajzó, egymásba csimpajkozó végtagjai, tagjai, fejei, szemei, nyelvei és nedvei... Egy világ-teremtés előtti világ, amit rémálommá olvaszt az őrjöngő nap.

S hangosan tette hozzá:

— Eressze le, eressze le kérem, a függönyt a nagy ablakon! Eressze le! Iszonyú meleg és iszonyú sugárzás van itt...

— Két függöny is van: egy sárga, meg egy sötétszínű, majdhogynem fekete.

— Elég, ha a sárga függönyt ereszti le. Ha a feketét is leeresztené, ezek az alakok itt körben mind elszabadulnának a vásznaikról s kijönnének kisérteni.

Suhogva hullt le a nagy sárga függöny s Mademoiselle Brielle megnyugodva nézett szét a megváltozott teremben.

— így jobb, most, ebben a sárga, tompított fényben... De nem azt mondta-e az imént: az élet — jelenlét? Ez itt, ezek az alakok, arcok, tájak, víziók, — ez a maga múltja. Micsoda jelenlét ez?

— A múlté. A múlt is jelen van, nem csak a jelen.

— És a jövő?

— A jövő... ? Most válik el, tudunk e belőle jelenlétet csinálni. De hagyjuk ezt. Nincs kedvem olcsó aforizmákat gyártani. Én festő vagyok- 13 -