Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

— Nem. Dehogy! Hogy jönnék el? Minek?

— Hogy lefesselek. Itt nem tudlak lefesteni.

A lány arca bíborpiros lett.

— Most újra meg akar vesztegetni. A nevével, meg a kávéval, —az ártatlan dolog volt. De ha elmegyek magához, a hatalmában vagyok. Hát inkább lemondok a dicsőségről.

— Ahogy tetszik. A festő felállt. Hangja fakó volt, arca kedvetlen. Letett egy pénzdarabot az asztalra s meghajolt a leány felé:

— Azt hiszem, mehetünk.

A lány is felállt. Az ő arca is kedvetlenséget, sajnálkozást fejezett ki.

— Köszönöm a kávét, mondta halkan.

Pincérfiú, pincérleány nagy ovációval kísérte ki őket a terasz bejárójáig.

Hogy magukra maradtak, megkérdezte:

— Elkísérhetlek?

— Nem , mondta hirtelen a leány. Azt akarom, hogy lefessen. Nem tudok lemondani róla. Elmegyek magához.

Komolyan, majdnem keményen nézett a férfi szeme közé. Szinte ellenségesen. A férfi arca is komoly volt. Szeme, hangja meleg:

— A kép szép lesz, mondta.

— Olyan szép, mint a rajz?

— Nem, Frédegonde. Szebb lesz.

2.

— Egyedül lakik itt?

— Egyedül.

— Ki visel magára gondot?

— Isten.

— De enni csak kell. Isten nem szakács.

— Tudok főzni. Ellátom magam. Ha meg elunom, elmegyek ebédelni a legközelebbi kocsmába.

— De hogy tudja elviselni az egyedülséget?

— Hisz nem vagyok egyedül. Itt vagy velem.

— Sok asszony látogatja?

— Ez szamár kérdés. Az élet: jelenlét. A mi jelenlétünk.

— Erre gyere! Fölmegyünk a műterembe.

Mademoiselle Bridle most már nem titkolta, mi nyomja a szívét. Kimondta kereken:

— Hallja, engem vérig sértenek a maga birtokos névmásai. Frédegonde ,,a miénk”; most meg: „a mi jelenlétünk”. Mit hergel ezzel?- 12 -