Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

FERDINA ND Y MIHÁL Y

Frédegonde

1.

A fényben, fönn a parton, állt a lány. A tájat nézte, lába alatt kitáruló ragyogó, messzi tengert, a félkörben hajló sziklás-erdős hegysort, mely az öblöt szegélyezte, — a távoli szigetet, melynek csipkés sziluettje, mint kékellő szellemvár ringott a láthatár szélén. Szemébe villant a reggeli nap; dús sötét haján szikrát vetett a fény, és sok rozsdavörös lángocskát gyújtott ki rajta. Karcsú teste mint a jegenye nyújtózott bele az erős szélbe, mely a tenger felől fújt. Veres blúza megfeszült kerek emlőin, combjain is a kurta könnyű nadrág.

A férfi a part emelkedőjén, pár lépéssel lejjebb a lejtőn, mosolyogva nézett fel rá. Rajta is kurtaujjú veres ing volt, akár a lányon, s rojtos szegélyű térdig sem érő nyári nadrág. A lány elkapta nevető pillantását, s kicsinylően, elutasítóan, csaknem megvetően húzta el a száját. Igaza volt. Hány éves lehetett ő maga? Tizennyolc vagy eggyel több talán. S amaz ott lenn? Hatvan. Mit kezdene vele?... Mit kezdjen vele? Mert hogy el sem mozdul, el sem fordul ki a táj felé, — holott a táj nézése jó ürügy lehetne most számára, hogy leplezze csúfos felsülését.

Vagy tán észre sem vette, hogy ilyen csúfosan felsült? Ahelyett, hogy elfordult volna, lassan, le nem véve szemét a lányról, lassan feljött a dombra. Szája nem hagyta abba kihívó nevetését. S a szeme kifejezése még kihívóbbá vált, mint a nevetése, ahogy közelebb jött. Végre megállt a lány előtt s — meghívta reggelizni. Ide nem messze, mondta, van egy csinos kis bár. Onnan a kilátás épp ilyen szép, mint innen. Hanem az ember ül és kitűnő kávét szürcsöl hozzá.

Valami felháborodásféle a leány arcába kergette a vért. Hirtelen elfordult, ki a hegyek felé. A szája nevetett. Azért fordult-e el, ki a hegyek felé, hogy ez itt meg ne lássa, mint nevet a szája? De ha elfordult is, hallotta, hallania kellett, amint az közvetlen mögötte, oly közel, hogy a tarkója szinte még a lehelletét is érzi, halkan, de oly hangon, mintha ingerkedne vele, megkérdi tőle, milyen nyelven szóljon hát hozzá, — talán nem értette iménti kérdését?

Az idegen nyert azáltal, hogy megszólalt. A hangja mély volt, érces és mégis csöndes. Tán az is jó volt, hogy nem láthatta most az arcát: ezt a loboncos ősz haj körítetté, egy élet minden bánatával és szenvedélyével megkorbácsolt arcot. Vén tengerész, gondolta; nem francia, de jól tud franciául.- 7 -