Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

Értettem, amit mondott, felelte gyorsan, s magamagát lepte meg azzal, hogy válaszolt.

— Francia vagyok.

A férfi elébe került: most egészen közelről láthatta viharvert tengerész-arcát. Egy sötét szempár nézett a szemébe. A szemrés megszűkült: mintha mustrálgatná a férfi. Egy csöppet ellenségesen talán. Ez a vizsgálódó tekintet sértő volt. S felfortyanva kérdezte meg, hogy mit bámul?

— Én festő vagyok, felelte a férfi, s nem tudom nem meglátni a festői témát.

Ez a felelet is valahogy sértő volt. A lány nem érezte magát „festői témának”. Nem akart „festői téma” lenni. S újra kihívón s egyben visszautasítóan kérdezett.

— Minden téma festői téma, — felelte mély, csöndes hangján a férfi.

— Ez a kis fényes zöld bogár is az. Itt... Hadd vegyem le.

S erős, csöppet sem szép kezével a lány haja bronzos sátrához ért s aztán egy gyönyörű kis coleoptera-t, fedelesszárnyú rovart mutatott neki, amint lassan fölfelé cammogott az ujján.

— Milyen szép kis állat... Le tudja festeni?

— Le fogom festeni, felelte a férfi, de föllendítette a kezét s a bogár kitárt kemény zöld szárnnyal s motollamód evező hártyás-szárnyaival felrepült a szikrázó égbe.

— Hogy festi le, ha elengedte?

— Emlékszem rá. Jó a memóriám. Nincs már szükségem rá. Úgy látom most is, mint mikor az ujjam hegyén mászott... Ez most már három téma: a bogár, a két emberi alak ezen a zöldellő dombon, a fényes ég előtt, meg a te arcod.

A lány elképedve meredt a férfira. Mi jutott eszébe? Hogy merte letegezni? Nyitott szájjal szívta be a levegőt; nem talált szavakat. Amúgy is hallatlannak, képtelennek tartotta ezt a találkozást, ezt a párbeszédet s ezt a váratlan fordulatot még inkább: a tegező formájú birtokos névmást itt az arca előtt.

— Az én hazámban, mondta halkan a férfi, az ember tegezi a lyányt, hacsak valami különös oka nincsen arra, hogy ne tegezze.

— Még azt sem tudom, hogy kicsoda maga!- Dehogynem. Tudod, hogy festő vagyok. Ez a legtöbb, ez az egyetlen fontos adat, amit rólam megtudhatsz, — te éppúgy, mint akárki más.

Hallgattak.

— Most, gondolta a lány, most meg kellett volna mondania a nevét. Minő udvariatlanság, minő neveletlenség, hogy nem mondta meg. Hát majd megtanítja ő — s komoly biccentéssel a férfi felé, megnevezte-8 -