Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
tem. Mindkettőt Budapesten a Kultúra útján, több mint 10 esztendeje — és engedéllyel küldték ki. Úgy állítja be Sumonyi, hogy neki a hétfői ebéd nem tetszett, mert rangon alulinak tartotta, hogy a személyzettel egyen és én mintegy kiengesztelésül hívtam meg szerdára egy díszvacsorára. Ez hazugság. Hatodmagával hívattatta meg magát, azzal a link trükkel, hogy majd ő fizet. Szerdán este fél kilenckor meg is érkezett. Azt írja, vendéglőm „fényárban állt” és az ajtóban hajlongó pincér fogadta őt „zsakettben". Sumonyi azt sem tudja mi fán terem a zsakett. A mi pincéreink szmokingban szolgálnak fel és nem állnak az ajtóban! Aztán én jöttem köszönteni őt, szerinte „fehér nadrágban".Nos, legutoljára 17 éves koromban, a Rákospalota-Újpest-i vasútállomás közelében levő U.R.A.K. (Újpest Rákospalotai Atlétikai Klub) teniszpályáján volt rajtam fehér nadrág, azóta sem. Mint a legtöbb szakács, pepita szakácsnadrágot viselek. Aztán úgy folytatja, hogy az asztalnál eléje egy magyar, egy francia vendéghölgy elé pedig francia zászlót tettünk. Ez sem igaz. Mi soha, semmiféle zászlót nem rakunk senki elé. Izléstélennek tartom. Azt hiszem, pár szót jegyezhetett meg csak, például, hogy Petőfi kedvenc borával kínáltam őket. Ez igaz, de úgy folytatja, hogy ez a bor már csak a kaliforniai Napa völgyében terem. Ez tévedés, ilyet sem mondhattam. Petőfi bora, az édeskés, zamatos „ruszti” fehér, melyet a Pilvax Kávéház tulajdonosa a Várvidékről, a ma Ausztriához tartozó Fertőtó-parti Rusztról hozatott. Ez a kitűnő bor ma is Rüsztről jön az én vendéglőmbe. Azt böfögi még Sumonyi, hogy alaszkai-kaviárt adtam nekik indián módra fűszerezett vajjal, meg hizlalt kansasi marhasültet, ohiói töltött harcsát, „égő tekilát" meg egyéb marhaságokat. Ez mind szemenszedett hazugság. Az a sokezer magyar, aki 24 év alatt itt vacsorázott, tudja, hogy nálunk ilyesmi nincs az étlapon. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy olyan ribizlire mászó mezei poloskaszagúan ír mindenről, hogy az embernek az az érzése támad, ezzel a hangnemmel fizet megbízóinak, akik jutalmul kiengedték egy tanulmányútra, amiért gleichschaltolta az erdeti Mozgó Világot! Megdöbbentő. Megírja, hogy anyagi segítséget ajánlottam fel neki. De arról nem ír, hogy visszautasította, vagy elfogadta ezt az ajánlatot?... Kérem, ne értsenek félre! Tudom én, hogy egy ma, Magyarországon bizalmi pártfunkciót betöltő író-szerkesztőnek nem kell az én pár dollárom. De azt is tudom, hogy senki sem jön ki dollárokkal tömött farzsebbel. Tudom, hogy jól esik és nagyon emberi: ezt-azt megvenni itt és hazavinni ajándéknak. És nekem is jól esik, ha azt mondhatom a Budapestre visszautazó vendégemnek, hogy majd ezért küldj pár könyvet — vagy add oda X.Y. volt iskolatársamnak, aki beteg, öreg, megjárta Recsket, vagy mit tudom én. Büszke vagyok rá, hogy az elmúlt 25 év alatt több mint 100 magyar író, költő, zenész, karmester, képzőművész, filmes, színész, énekes, kutató, tanár és diák élvezte családunk vendégszeretetét. Az. én Bibliámban nincs az irgalmas szamaritánus történetében arról említés, hogy mielőtt valakin segít az ember, először át kell kutatni a zsebeit és megnézni milyen pártigazolvány van nála. Sumonyi 1984 júniusa óta többször írt nekem, mindig hálásan, kedvesen. És küldi a Mozgó Világot, sajátkezűleg címzett borítékban. Nagy késéssel, sanda magyarázkodással ugyan, de elküldte a szeptemberi számot is. amelyikben aljas módon megtámadott, kigúnyolt, megrágalmazott engem és mindenkit, akit említ. 157 -
