Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

Megtudjuk a következő falrengetően fontos dolgokat: G. (aki Sumonyi szerint „acélgyár-tulajdonos”) automata Buick kocsival rendelkezik (Jé!), T. Ádámnak, a világutazó Sumonyi U.S. Külügyminisztérium-i útikalauzának „komikus sísapkája" van és így tovább, a merevgörcsöt okozó unalomig.

Közben mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, kikészít, mellbevág, benyálaz. megsért, kigúnyol — és főként bemószerol. Mindazokat, akikkel találkozott bemószerolja egymásnál, a magyar hatóságoknál, az amerikai hatóságoknál és természetesen a Mozgó Világ olvasóinál.

Aztán elérkezik hozzám, vendéglőmbe, 1984. június 25-én, hétfőn reggel tízkor.

Megírja, hogy látogatása nálam „hivatalos”, ő maga kérte a State Departmenttől, hogy láthasson. Ez igaz. Valóban csak azért került hozzám, mert a Külügyből egy tisztviselő hívott és arra kért, hogy „fogadjam” Sumonyit, aki az amerikai kormány hivatalos vendége és egy tolmács kíséretében mint V.I.P. (Very Important Person) utazza az országot. Sumonyi kérte, hogy velem találkozhassék, könyvtáramat megnézhesse.

Nem ez volt az első eset, hogy a State Department ilyesmit kért tőlem. Soha nem tagadtam meg kérésüket. Mint amerikai állampolgár úgy érzem, hogy ha a mi legfőbb külügyi szerveink hivatalosan is úgy érzik, hogy az én fogadott hazámnak javát szolgálja, ha valaki engem és magyar könyvtáramat meglátogatja — miért zárkóznék el a kérés elől?

Szóval megérkezett. És ettől kezdve majdnem minden szava sántít, rosszindulatú rágalom.

Azzal kezdi, hogy vendéglőmben csokornyakkendős pincér sietett elébe, én pedig úgy néztem ki, mint egy szakácsjelmezbe öltözött Tarasz Bulba, Gogol kisregényének legendás kozák atamánja.

Vendéglőnk több mint 20 éve minden hétfőn zárva van. Hát minek lenne csokornyakkendős pincér a helyszínen? Az igaz, hogy én csak szakácsegyenruhában főzök, de hétfőn, mikor ő jött, mi zárva vagyunk. Hétfőn csak irodai és takarító személyzet van a vendéglőben. Francia főszakácsom szabadnapos.

Akkor éppen itt volt nálunk többhetes vendégségben egy nyugdíjas szakács és őt kértem meg, főzzön valami jó ebédet „előkelő” vendégeink tiszteletére. Magam nem főzhettem, velük kellett lennem. Sumonyi ezt a vendéget tette meg főszakácsnak. Engem idéz a pasas, amikor azt írja felkísértem, nézzen körül „AZ ÉN KIS SÜTÖDÉMBEN”. Hát én ilyen hülyeséget nem mondok — nekem nincs „kissütödém”. Nekem egy világszerte ismert és megbecsült vendéglőm van, amelynek a neve Bakery, magyarul pékség, nem „sütöde”.

Azt írja Sumonyi, hogy „nagy, húsos kezem” van. Hát mindenki aki ismer, tudja, hogy apró. fehér a kezem. Meg, hogy olyan „előtálaló” helyiségben ültettem le, ahová a konyhából „küldik le" az ételt és „nagy, ácsolt asztalnál”, „ételliftek" között ettünk.

Itt már pimasz hangot üt meg. Vendéglőmben se emeleti, se pincekonyha nincsen; az egész üzem a földszinten van. Abban a szobában ültünk, ahol Adlai Stevenson szokott Ralph Bunch társaságában ülni, annál az asztalnál, amelyiknél a North Western University világhírű germanistája, Heller professzor tizenhat Nobel díjast látott vendégül. Abban a szobában, ahol néhány hónapja, ugyanannál az asztalnál, amelynél ezt a Sumonyit etettem meg, két, saját költségén, magánemberként utazó világhírű magyar írót vendégeltem meg. (A helyiségben nincs „nagy, ácsolt asztal”.)

Magyar könyvtáramból, ahol jó másfél órát töltöttünk, semmire nem emlékszik, csak arra, hogy könyvtárosom semmi mást nem mondott neki a könyvekről, mint azt, hogy melyik árverésen, hány száz vagy hány ezer dollárért vásároltam azokat. Ez nem igaz. 17 ezer magyar könyvem van, árverésen összesen kettőt vet- 156 -