Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
tévedhetetlen ismerője, mint a hazainak). Felteszi a kérdést: miben marasztalható el a bíró, a sajtó, a szurkolótábor? És mindenki könnyűnek találtatik Végh Antal (akinek már több mint harminc könyve, stb... ) mérlegén. Piaci kofák veszekednek ilyen őszinte indulattal egymással egy sikertelen nap után, vagy tömött járműveken a türelmetlen utasok, vagy a zsúfolt boltokban az egymásnak ütköző, ingerült vásárlók: azok a közönséges emberek, akik mindennapi gondjaik megoldása feletti tehetetlenségükben valaki máson töltik ki bosszújukat. Akik embertársaikban ellenséget látnak —ennél fogva feltételezik, hogy gonosz, hogy kapzsi, hogy csaló, stb. —, és ha gyengének bizonyul, ha téved, ha kudarcot vall, lecsapnak rá és fennhéjázva „kibelezik”! Tévedés ne essék: nagyon is megértem a traumát, ami nem csupán a vereség, de az érthetetlenül csúnya vereség láttán fogja el az igazi szurkolót. Amikor mélyen a várt teljesítmény alatt szerepelnek kedvencei! Becsapva, félrevezetve érzi magát! A kikapcsolódás, a szórakozás helyett tovább fokozódik benne a felgyülemlett idegfeszültség! Meglátja a standon és megveszi Végh Antal könyvét. Magyarországon egy elismert, megbecsült írónak (akinek, mondjuk: csak tíz könyve jelent meg eddig) általában két évet kell várnia a megjelenéssel (a fiataloknak, a pályakezdőknek ennél többet). Végh Antal műve alig három hónap alatt lett kapható — belefoglalva az adatgyűjtést, a külföldi utazást, a lektorálást, a nyomdai átfutást — és mindezt előre nem várható körülmények között (Az író ugyan azt állítja, hogy ő az első vereség előestéjén salgótarjáni útja közben a taxisofőrnek már megmondta!... ). Lehet, hogy fociberkekben is történnek aljasságok és becstelenségek, és valószínű, hogy hozzá-nem-értők serege élősködik a népszerű sporton. Mindez azonban csak vetülete egy átfogóbb képnek, amelyről nem a foci, nem a focisták tehetnek. Ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy a sportról nem kell írni, vagy hogy nem bírálóan kell írni, — de sorskérdéssé magasztosítani kifejezetten üzleti fogásnak látszik. Meg politikainak, miután lényegesebb, meghatározóbb problémákról tereli el a figyelmet. Óhatatlanul ide kívánkozik, és érdemesnek tartom megemlíteni, hogy nem mindig ír ilyen elszántan és felháborodottan Végh Antal (akinek több mint harminc könyve jelent meg tehát lehet az összehasonlítás kedvéért válogatni belőlük). Álljon itt egy olyan példa, amely véleményem szerint alapvetően jellemzi ezeket az írásokat, s amiből jóval több megértés, elnézés, sőt: kifejezetten elismerés sugárzik! A történet azé a TSz elnöké, aki a közgyűlésen tett bátor felszólalásával nyerte el hivatalát. Őszintén elmondta, hogy azelőtt ő olyan szegény volt. hogy csizmára sem tellett neki és télen a meleg tehéntrágyába dugta a lábát, hogy ne fázzon. Az író érdemként mutatja be, hogy ez az ember, akinek tizenkétezer hold van a kezén, ugyanolyan egyszerű /??/ maradt, mint amilyen volt! Úgy jár a tehénistállókban, mintha a templomban járna (én teszem hozzá — az írónak nem jut eszébe —, vagy könyvtárban). Végh Antal csaknem áhítattal írja le, ahogyan ez az „egyszerű” ember lopáson kapja egyik beosztottját (akivel annakidején együtt dugták friss tehéntrágyába meztelen lábukat), és elengedi. „Hisz nem tudja ezt rajtunk kívül senki!" Nesze neked Európával-Amerikával versengő modern magyar mezőgazdaság! így kell kiállni a nemzetközi porondra, nem olyan két-bal-lábbal, mint a focisták! Itt nincs méltatlankodás, nincsen lényegig hatoló analízis! A gondolat annyi, hogy Lenin Sándor is belátja: ha nem ő lenne a TSz elnök, akkor talán ő is lopna.- 147 -
