Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
A labdarúgásban elkövetett szakmai hibákat én nem tudom, nem is akarom megítélni: a mutatott játék, az eredmények önmagukért beszélnek. Az ezzel foglalkozó könyv fejezetei elé citált Bibliából, Adytól és József Attilától vett idézetek viszont elképesztő írói érzéketlenséget („szakmai baklövést”) jeleznek. Úgy tűnik, Végh Antal valamennyi emberi fogyatékosságban ludas, amelyekkel könyve szereplőit vádolja. Kimagasló tárgyilagosságával, egyenes jellemével csak egyetlen kivétel akad: Nyilasi Tibor (aki nem vett részt a világbajnokságon és nem otthon él! Ausztriába szerződött, ott futballozikl). Kétségtelenül öröm látni és eredménynek számít az információ, az írott betű gyors megjelenése (köszönet érte az Alföldi Nyomda dolgozóinak) —, de nehezen kifejezhető szomorúság ezzel szemben annak a ténynek az ismerete, hogy írók — akiknek bizonyára szintén akad legalább annyira tartalmas mondanivalójuk, mint a Végh Antalé — el vannak tiltva a megjelenéstől. Ha valaki gyertyával a kezében gyászol/ja önmagát/, akkor ott valami tényleg gyógyíthatatlan. Nos, ebből azt a következtetést kellene-e levonnia az Olvasónak (szintén tekintélyes szerzőre hivatkozva), hogy a paranoiás, dühödten, vakon hadonászó „zsákutcás magyar alkat” valóban gyógyíthatatlan? És csak a focipályán? Bebek János A romlás természetrajza Csurka István: Dagonvázás, Magvető, Budapest, 1985. A nyugati emigráció sokáig hajlamos volt arra, hogy kollaboránsnak, árulónak. de legalábbis puhány megalkuvónak tekintse mindazokat, akik Magyarországon maradtak; akik képesek orosz elnyomás alatt élni, akik hajlandók voltak lepaktálni a bolsevizmus hazai szálláscsinálóival, akik az 56 utáni konszolidáció során elfogadták az új rezsim paroláját, belecsaptak abba a kézbe amelyen a forradalom mártírjainak vére száradt stb.stb. Aki pedig valamiféle komolyabb szerepet vállalt Magyarországon a közélet területén (netán a rendszer által elismert vagy csak tolerált író volt), az végképp a megvetés tárgyává vált, bérencnek, ügynöknek számított. Manapság nyilvánvalóan (és örvendetes módon) eloszlóban (vagy enyhülőiéiben) van az a légkör, amelyet a fenti sommás vélekedések jellemeztek. Ennek illusztrálására elég utalni arra a gyanakvó, mondhatni ellenséges fogadtatásra, amelyben Csoóri Sándor részesült első amerikai útja alkalmával, s ezt összevetni azzal az áhitatos tisztelettel és szeretettel, ami ma övezi őt a nyugati magyarság körében. Csurka István új könyve, a Dagonyázás nagyon fontos lehet abból a szempontból, hogy a Kádár-féle Magyarországon való életnek, beilleszkedésnek, szerepvállalásnak, netán karriernek a természetét, egzisztenciális, erkölcsi, politikai, pszichikai velejáróit és következményeit valamivel tisztábban, jobban láthassák a nyugaton élők. így van ez. akkor is, ha az író elsősorban a magyarországi értelmiség számára mintegy figyelmeztetőnek szánta ezt a művet. A regény főszereplője, Ludadi László elismert pártonkívüli vezető szakember a 80-as évek Magyarországán. Pályafutása tipikus karriertörténet a Kádár-korszak- 148 -
