Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
A nagyobb északi rokon, a finn, valahogyan mindig elfedte előlünk a kisebbiknek, az észtnek a sorsát, történelmét, irodalmát. A Kalevala első magyar fordítása után fél évszázaddal több telt el Bán Aladár, a jeles irodalomtörténész (1871-1960) Kalevipoeg-fordításának megjelenéséig (1929); ezt a páros rímű nyolcasokban magyarított szöveget 1960-ban újra kiadták. Az eredeti versek azonban a rím kora előtt születtek, és mintájukra verselte meg Kreutzwald a prózában gyűjtött mondákat is. A magyar fordító a rímek kedvéért lemondott az eredeti vers alliterációinak egy részéről, fgy aztán a költemény a finnugor nyelvészet és a modern filológia megítélése szerint túlságosan magyar és túlságosan „civilizált” lett. Berecki Gábor, az utószó írója Arany János Keveháza című elbeszélő költeményét említi mint olyan művet, amelyhez hasonló hangulatot ébreszt az olvasóban a Kalevipoeg első magyar fordítása. Az új átköltés fő célja a hangzás pontossága volt. A magyar sorokba annyi alliteráció és csak annyi sorvégi összecsengés került, amennyi az eredetiben található. Nyelvi és fordítástechnikai szempontból kiváló munka. De valahogyan úgy érezzük, hogy Bán Aladár fordítása inkább megfelelt a magyar ízlésnek és érzelemvilágnak — amiként a Kalevala Vikár Béla fordításában lett igazán magyar, jóllehet annak is az új fordítása megbízhatóbb. A régi Kalevipoeg magyar elbeszélő költemény, a mostani: verses néprajz. Kísért az emberben egy abszurd ítélet: a kettő együtt adhatná a fordítás tökélyét. Az új fordítást Berecki Gábor nyersfordítására támaszkodva készítette Rab Zsuzsa, aki az orosz irodalom átplántálásával szerzett irodalmi rangot mint kiváló verstolmács. Ha a könyvnek a hazai jövedelmekhez mérten eléggé borsos árát is tekintetbe vesszük, tartunk tőle, hogy aligha lesz annyi olvasója Magyarországon, amennyit megérdemelne. Reméljük azonban, hogy funkciója így is lesz: felhívja a közönség egy részének figyelmét az eposzra. Akik majd elolvassák, megismerhetik egy kis rokonnép történelmi sorsát, amely az elmúlt ezer évben talán még a mienknél — és a finnekénél — is keservesebb volt. A befejezésből világosan érthetjük, hogy szabadságharca annakidején sokszáz évre elveszett, újra nem lehetett kezdeni, de a reményt nem tudták eltörölni a reménytelenség századai. A hős nem dacból, önként, nem dicsőségesen távozik, mint Väjnemöjnen, nem maga jósolja meg visszatérését. Keze beleszorul a sziklába, amelyre rácsapott, és felsőbb hatalmak akaratából nem szabadíthatja ki, úgy marad ott nyomorultul. Mégis: „ Eljön egyszer, el az idő, minden fáklya fellobog majd, mindkét végén lángot lebbent: a hatalmas tűz a kezét kimenti a kőbilincsből: hazatér Kalevfi hozzánk, szerencsét hoz sarjainak, új életet észt népének. " Kívánjuk rokonainknak, hogy így történjen... Benedek Gábor- 143 -
