Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

álltam a hangszórók előtt: hiába rebbentek meg ajkaim, csak a tüdőmből kiáramló levegő sipolt: torkomból csuklásként buggyantak föl az artikulátlan hangok, amelyekhez mind a mai napig hiába keresem a szavakat. Pedig már akkor is csak az alvadt vér emlékeztetett belső vérzéseimre; a megkeményedett, vörhenyes lemezkék sorjában szakadtak le; hiteim mind nyersebb nyomot hagyva maguk után vesztek ki belőlem. Igen, hitetlenségembe nyomorodottan álltam ott a halkuló fegyverropogásban. Nem 1956-ban nem hittem, az „eseményekben”, a „felkelésben”, a „szabadságharcban”, az örökös késését behozni igyekvő „régi dicsőségünkben”, nem a „kis októberi forradalomban” nem hittem, hanem magában a forradalomban.

Miképp is tehettem volna, annyi elkoszolódott, eliszaposodott, pincegádorba szorult esztendő után; gyalázatban megdicsőülő, romlott csontú porkolábok felügyeletében, akik úgy kufárkodnak egy nemzet lelkűidével, mint más filléres cipőpertlikkel?

Ne higgyétek, hogy átkozódom — de nekem ég az arcom, ha elgondolom, miféle történelmi „szükségszerűség" kimosdatott követei lesznek ők a jövő történelem könyveiben. Már most velük van teli történelmünk, a történelem — tőlük puffad föl oly elviselhetetlenül múltunk, ezért oly elviselhetetlen a bűz. Nem a temérdek hullától, a legyilkoltak tömegétől, hanem a megtért hóhéroktól, a megvilágosult seggfejektől, a fölszentelt árulóktól, a szobortalapzatra sodort balekoktól. Ők az örök győztesek, az örök királyok a szétmálló idő felett — győztes forradalmak pedig nincsenek. Azonban ismerünk, tudunk, karámból szabadult, szent napokat, amelyek elemi erővel söprik az útról a salakot, és föltisztult tüdővel lobognak végig a vérmosta, szörnyeteg tisztásokon, még ha a következő percben már újra ott hasal rajtuk a mindent beborító lepedék.

Égő arccal, de tiszta lelkiismerettel kérem majd gyermekeim bocsánatát: miképpen hihetnék? Miféle kétségbeesett, ostoba handabandázás lenne ez? Hiszen bármerre is tekintsek, mit sem változott az ember évezredek óta. Élete ugyanazoknak a vágyaknak, bűnöknek, félelmeknek, aberrációknak foglya, amelyek tán születése óta fertőzik — s mi okom lenne azt hinni, hogy ez valaha is másképpen lesz? Mert a pestis bacilusa, amely „sohasem pusztul el, sem el nem tűnik”, nem a bútorokban, a fehérneműkben szunnyad, nem a szobákban, pincékben, bőröndökben, zsebkendőkben és limlomokban várakozik türelmesen, hanem bennünk, génjeinkben, rejtett kódjainkban, a DNS végzetes csapdáiban.

Nem hiszek sem az úgymond győztesekben, sem a vesztesekben. De némely pillanat emlékét, amelyekben valami titokzatos erőnek engedelmeskedve újra és újra lobot vet a világ, fényt kapva törékeny teste, hogy szemvillanásnyi időre, legalább árnyékként megpillanthassa talán-ős-önmagát, végső menedékként őrzöm. És ha már fogam csikordul a ragadozó télben, e szörnyeteg írral enyhítem meggémberedett szívemet.

Hát ezért voltam képtelen bármit is szólni, amikor végleg elnémult a dunapentelei adó.

* *

*

Lassan ötödik éve élek itt.

28 esztendőre volt szükségem, hogy belássam, végképp belássam: ahol addig éltem, csakis vesztesként játszhatok, bármelyik bábut rejtő kéz is nyíljon felém.

A vereség sohasem tett szerencsétlenné, nem késztetett hisztérikus kirohanásokra sem önmagámmal, sem környezetemmel szemben; a sértett gőg sohasem kent képemre megvető mosolyt. De a győzelem lehetőségének egy adott konstellációban való végleges elvesztése, illetve e tény fölismerése, megemészthetetlen kudarcot jelentett. S mivel karom satnyának bizonyult, hogy helyére taszítsa a pályájukról lesiklott égitesteket, megfutamodtam az öröknek tetsző kudarc önemésztő szégyene elől.- 138 -