Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

sem derűs, mégis Kerényi az, aki aláhúzza a „Doktor Faustus”-ból vett első idézetében ezt a három szót: „és mindjárt elnevettük magunkat”. A humor s a visszaemlékezés felhőtlen derűje itt inkább helyén van, mint a nagy regényben, s Kerényi — ezúttal a két Mann-fiú, Heinrich és Thomas, nyomainak kutatója Palestrinában — él is ezzel a lehetőséggel. Számára ez a hely Fortuna templomáé, ősi vasverőké, akiknek istene a kovács-isten, Volcanus, s így ocsmány fia, Caeculus-Cacus nemcsak Rómában, itt is honos. Egy óitál pokol: sedes infernae, tátongott itt is... Mindez méltó „előhang” a palestrinai Mephistophilis-hez, akinek itt tetszett megjelennie, a rideg „kőfalú teremben”, ahol 1897-ben a Mann-fiúk laktak s amit Kerényi még 63 évvel később is megtalált — ugyanúgy s ugyanolyannak, ahogy s amilyennek Thomas Mann 47 esztendő múltával Kaliforniában a „Doktor Faustus” híres „ördögfejezetében” papírra vetette.

Ez a Faustbuch ördöge, nem a Goethéé, ezért is írtuk Mephistophilis-nek. Ez nem a rokokóból szalajtott, jó kiállású, még csak nem is ellenszenves gavallér. Ez egy német striciből, fasiszta rajvezetőből és pedáns tudós-vakarcsból egybegyúrt látomány, amit a belőle áradó jeges hideg s az ezt átélőre gyakorolt „kínteljes utálat” jellemez legjobban. Mindehhez még egy testi rosszulléthez hasonló bizonytalanságjárul, — igazán ott ül? vagy csak én projiciálom oda? A Goethe ördöge jön, megy, feláll, leül, telve tréfával, gúnnyal, pompás fölénnyel és — minden esetben — teljességében a maga valóságának. Korunk szellemi nyomorékja számára viszont nemcsak az Isten, már az ördög sem bizonyosság. Adrian Leverkühn számára nyilván nem az. Hát írója számára az-e?

Azon a komplex, sok értelmű és sok lehetőségű módon, ami a modern ember módja, — talán. Az. ifjú Thomas és bátyja, Heinrich, esti sétája, Palestrinából a bíbor-arany alkonyragyogású, gondozott közép-olasz tájba vezetett, oly környezetbe, ami a fiatalembert, aki három év múltán már programjába vette, hogy ő is ír majd egy Faustot s 43 évvel később már neki is ült, — a gyermekkora óta oly jól ismert „húsvéti sétára” emlékeztethette. Mellette bátyja maszkjában Wagner, mögötte kutyája, Tonino, ezúttal vizsla, nem a hagyomány pudlija. Mindegy - a,,mitoszi újramegélés” fogalomkörét majd éppen Thomas Mann fogja megalkotni. És ha ezen „akcióterv” értelmében ő — és éppen Palestrinában — Faust volt, Tonino „magva” — des Pudels Kern miért ne lehetett volna maga az ördög?

S ha már az ördögnél tartunk — „ez a görög ördög", így nevezi Kerényi Nikos Kazantzakist róla szóló,,,... avagy Nietzsche folytatása Görögországban” c. hatalmas tanulmánya végén. Itt, ezen az egyetlen helyen, nem értek teljesen egyet mesteremmel. A nagy görög költő nem ördög és távolról sem hellászi folytatója a német filozófusnak. Kerényi már előbb maga mondta meg, kicsoda Kazantzakis. Megmondta ott, ahol rámutat a kettős dichotomiára — kettészeltségre, — ami jellemzi mind az embert mind művét. Él benne a modernség szilaj kereszténység tagadása, de ugyanakkor a bizánci hagyomány „hyperkereszténysége” is. Még csak kísérlet sem lelhető lényében arra, hogy ezt a kettészeltséget megpróbálja áthidalni. Ám ez a szilajság, szertelenség, gátjaszakadtság nemcsak bátorságából táplálkozik, ahogy bevallja és kiéli ezt a kettősséget — a test és a szellem kettősségét, aminek talán legvégletesebb kifejezése „A legnagyobb kísértés” c. könyve mára kereszten függő, haldokló Kszitusának rárévedése a másik, a természetes, a nem aszkétikus életre. Táplálkozik hazája. Kréta —a legtovább török-nyomorgatta görög sziget — iszonyú, véres múltjából is, amely ilyenné ne.velte emberét — egy olyan országban, ahol a legfőbb férfiideált a kalóz testesítette meg. Belőle Kazantzakis csinált — s ehol a második dichotomia — „Übermensch”-et. Ehhez valóban Nietzsche fogalomképzése szolgáltatta az ötletet. Nem szívesen idézzük ugyan ezt a vértelen, életképtelen, valami furcsa belső elégtelenségből, egészségtelen rekompenzáció vágyálmaiból született figurát, hiszen — ha mégúgy elhisszük is Kerényinek. hogy a nagy görög az első buzdítást a maga szilaj félistenéhez Zarathustrától kap-119