Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

ta, — nem nehéz belátnunk, hogy amit csinált belőle, százszorosán felülmúlja a példaképét. A már méreteinél fogva is szertelen óriási eposz, Kazantzakis 33.333 sorból álló Odysseiája, amely jó tízezer sorral múlja felül a Homéroszét. — nem a magának-világnak mindent ígérő, de semmit be nem váltó nyápic tagadó, hanem a vérbő, mindent merő és mindent el is érő világhódító világvándora soha nem hallott, soha el nem képzelt eposza. Hőse a kalóz a mitoszi nagy hős kozmikus fokán. Kazantzakis, kalózok unokája, — mondja Kerényi — embertelen szörnyűségek rezervoárjának káváján ült és merített belőle. Mihez? — kérdezi szerzőnk. Megfelel rá: Ennek az Odysseusnak utazásában egy deszperádó, a semminek való emberfeletti. de esztelen nekirohanását kellene látnunk, ha nem éppen egy emberfeletti ember vállalkozásáról lenne szó. „Telve van Istennel”, akiről tudja, hogy segítségére kell sietnie. Itt Kerényi is észreveszi, hogy a görög költő felülmúlta Nietzschét. Mint ahogy éppen „hyper-kereszténységével” múlta fölül — Krisztust újra megfeszítik” és „A legnagyobb kísértés” c. könyveiben — nemcsak a balga és az okos szüzek bárgyú dajkameséjét, hanem a Máté Krisztusát: az ördögtől igen gyerekes módon megkísértett Krisztusát is. Kazantzakisnak Istenhez kellett eljutnia sezen „érintkezés”(Umgang mit Göttlichem) kedvéért mindent fölperzselt, kiégetett, ami útjában állt. „Segítség! kiáltasz Te, Uram. Segítség! kiáltasz. Te és én meghallottam hangodat. ...Boldogok, akik hallanak és megértik, hogy szabaddá kell tenniük Téged, Uram, és mondják: Csak én és csak Te, csupán mi létezünk.”

A nagy esszésorozat legvégén áll „Az. esszéista hasznáról” szóló tanulmány. Akár az előző, amely Németh Lászlóról szól, ennek is Németh életműve az ihletője. A kis mű bevezetése igen szellemes. Egy ellenpélda segítségével bemutatja, milyen a „rossz” esszéíró, akinek sem egy világkép meggyőző ereje sem egy nyelv képgazdagsága nincs a kezeügyében. Tán mondanom sem kell, hogy még egyszer — s utoljára — Lukácsról van szó. A szerző aztán az. esszéista Thomas Mann felé fordul — úgyszólván az ellentét jogán. Esszéiben is — úgymond — az az élettel teli nyelv uralkodik, amit mára „Buddenbrook”-ban kialakított magának. E nyelvi harmónia voltaképp egész, életművét — novellisztikáját mint esszéisztikáját — egyetlen nagy „Bildungsroman” részeivé teszi. Úgy mint Németh László esetében.

Ez a rendkívüli műveltségű író tudatosan gazdagította nyelvét a magyar irodalom minden — mai és történelmi — rétegének tanulmányával. Gyakran még művei fordításain is megérzik az. eredeti kép- és fogalmi gazdagsága. Ezesszéisztikájának „haszna” a nyugati olvasó szemszögéből. A hazai olvasó számára viszont ez a minden témával szembeni „teremtő megértés” hasonlíthatatlan nagy haszonnal járt. A Tanút, maga írta és szerkesztette folyóiratát, türelmetlenül vártuk és szomjasan olvastuk hónapról hónapra. Amit meghirdetett, valóban „a minőség forradalma” volt, ahogyan azután esszéi gyűjteményes kiadását elnevezte. Mint ifjúságunk szép csodájára emlékszem vissza azokra a hetekre, amikor észrevettük, mint forrnak össze Németh szellemi törekvései a nála csak négy évvel idősebb Kerényiével. Ennek az együttműködésnek állít e kötet két utolsó esszéje ékesen szóló emlékjelet.

És mégis: az. „Utak és útitársak" nagy trioptikonja — Hölderlin, Thomas Mann, Kazantzakis — után a két Németh László-esszé első olvasásra úgy hat, mintha nem is tartozna szervesen a kötethez. Főleg Kazantzakis vad kőszálakkal telihányt felleges-viharos sziklahegysége felöl jövet, hat Németh László világa — Bűn, Gyász, Iszony címet viselő regényei ellenére —valami idillien nyájas sík vidéknek, ahol a róla írónak minduntalan hangsúlyoznia kell, hogy mekkora alkotó az, akiről beszél. A világformáló nagy ideáknak, amiket — mindenik a maga belső törvényei értelmében — egy Hölderlin, egy Thomas Mann, egy Kazantzakis sugározott emberi kozmoszunkra, itt nyoma sincsen. Ez nem Kerényi hibája vagy hiánya, hanem a magyar irodalomé. Amit maga Németh írt le Móricz. Zsigmondra vonatkoztatva, kevés kivétellel áll az egész, magyar irodalomra, különösen - az egy Adyt kivéve — az. újabbkorira: ....... nincs elég metafizikája. S valóban, ha a- 120-