Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

magyarázta, hogy a költő nem harcolt eléggé költeménye megjelenéséért. Illyés az oka tehát annak, hogy csak 1986-ban — tehát első megjelenése után harminc évvel — került kötetbe a vers. Illyés költeményét hatósági tilalom sújtotta, aminthogy Bibót is a hatalom ütötte el a nyilvános megszólalás lehetőségétől. Egy másik helyen Huszár ismét előhozakodik az 1956-ig tartó első hallgatással, megjegyezve, hogy Bibó számára „nem a hallgatás volt az egyetlen cselekvési lehetőség: írhatott volna ellenzéki pamfleteket, döntéseit visszamenőleg igazoló traktátusokat annak tudatában, hogy írásai csak későbbi korban válnak publikussá.” Nem tette tehát azt, amit a háború alatt cselekedett (vagy azt, amit Huszár nem említ, de én tennék hozzá, amit a börtönből való szabadulása után, a hetvenes években tett). Kérdés, lehet-e 1944 nyarát (a Lakatos-kormány idejét), vagy a hatvanas évek elejétől kezdődő korszakot, már ami az egyéni és magán megnyilatkozások lehetőségét illeti, az ötvenes évekkel összehasonlítani? Egy olyan időszakkal, amikor még az íróasztalnak szánt iromány is kockázatos volt és előre nem látható veszedelmeket idézhetett fel? Bibó azért hallgatott egészen az ötvenhatos felkelés napjáig, mert mégaza cselekvési lehetőség sem volt meg, hogy gondolatait a maga belső használatára papírra vesse. Mert zsarnokság volt — ahogyan Illyés Gyula oly találóan megírta.

Helyesen állapítja meg Huszár Tibor, hogy Bibó nagy jelentőséget tulajdonított a citoyen eszméknek és meggyőződése volt, hogy „az ezeken az elveken alapuló .technikák' az emberiség egyetemes vívmányaiként túlélik a kapitalizmust, s a szocializmus viszonyai között elengedhetetlen feltételei az ember teljes felszabadulásának". Azt is találóan jegyzi meg, hogy Bibó „a félelmek és hisztériák feloldását csak a „szélsőséges" megoldások kizárásával tartotta lehetségesnek”. Hozzáteszi, hogy támogatott „minden, a társadalom demokratikus megújítására irányuló radikális reformot, sőt a „határolt” és a „tervezett” forradalomnak híve volt. Ugyanakkor szüntelenül az ország nagyfokú konszolidációs szükségletére figyelmeztet, ellenezve minden „elsietett változtatást”, mert „az idő előtti robbanásszerű fejlődés konzervatív reflexeket indukál”. Valóban, Bibó gondolatrendszerének alapvető eleme az egészséges egyensúly a reformra irányuló szándék és a megőrzésre érdemes értékek védelme között.

Sikerült a tanulmánynak az a része, amelyben a szerző Bibónak a népfronttal kapcsolatos véleményét és reményeit elemzi, nem hagyva említés nélkül, hogy Rákosi minden fogadkozása ellenére kezdettől fogva idegenkedett a népfrontos megoldástól és csak taktikailag fogadta el arra az időre, amíg a kommunista párt nincs a hatalom teljes birtokában. Lényegében a koalíciós pártok elhalási folyamata utolsó állomásának tekintette. Eléggé részletesen szól a szerző Bibó 1956-1957-es működéséről, a forradalom után írt elemzéseiről, de nem tér ki a személyi sors sok apró és fontos mozzanatára, sem a börtönben töltött évek megpróbáltatásaira. Természetes és érthető, hogy Huszár eléggé negatívan ítéli meg Bibó magatartását az ötvenhatos eseményekben és szemére veti, hogy nem vette figyelembe a november 4-e utáni „realitásokat”. A szerző a realitások figyelembevételén azok elfogadását, tudomásul vételét érti és ezen az alapon természetesen nem érthet egyet Bibóval. Az október végi napokról szólva megjegyzi, hogy „járt a városban, az eseményekről szerzett információi azonban rendkívül esetlegesek". E megállapítás forrásául Huszár a Bibóval készített hosszabb beszélgetését adja meg. Lehetséges, hogy Bibó mondott ilyesmit, de ha elolvassuk az e tárgykörben megfogalmazott írásait, ennek ellenkezője derül ki. Bibó nagyon pontosan és alaposan ismerte az eseményeket, világosan látta az október 23-a után felszínre került erőket és a magyar nép előtt álló — realitásokon alapuló — lehetőségeket. Egy pillanatig sincs az az érzésünk, hogy nem tudja, miről beszél és melyek a valóságos tények, amelyekre érveit, javaslatait, előterjesztéseit felépíti. Bibó más kibontakozási tervet dolgozott ki, mint az oroszok, de hogy az ország sorsa nem a bibói elképzelések alapján alakult, ez nem gondolkodásának realitáshiányán, hanem azerőviszonyo- 113 -