Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

„Magyarország és a világhelyzet” című elemzésre, valamint „Az 1956 utáni helyzetemről” című feljegyzésre. Az ötvenhatos írások e felemás kezelése is érzékelteti azt a tanácstalanságot és bizonytalanságot, amely Bibó István körül azóta észlelhető, hogy kiátkozása megszűnt, lassú recepciója megindult, de a vele szembeni elfogulatlanság és tárgyilagosság még nem lett úrrá a régi gyűlöleten és ellenérzésen.

Mindennek ellenére H uszár Tibor utószóként közölt,, Bibó István — a gondolkodó, a politikus” c. tanulmánya, amely két részletben előzőleg már folyóiratban is megjelent, mindmáig a Magyarországon legálisan megjelent legalaposabb és legtárgyilagosabb tájékoztatás Bibó életéről és munkásságáról. Azok után a helyenként fanyalgó, helyenként a vele szembeni igazságtalanságokat és méltánytalanságokat jóváhagyó, helyenként negatívnak minősített megállapításait felhánytorgató vagy politikai cselekedeteit rosszalló ismertetések és bírálatok után a Huszár Tibor által rajzolt élet- és pályakép majdhogy üdítően hat. Nem azért, mintha mentes lenne egyoldalúságoktól, hanem azért, mert igyekszik tárgyilagos lenni és csak annyiban és akkor alkalmazkodik hivatalos és hivatali kívánalmakhoz, amennyire és amikor az elkerülhetetlen. Bibó fián, ifj. Bibó Istvánon és a bibói gondolatokkal rokonszenvező Szilágyi Sándoron kívül Huszár Tibor tette a legtöbbet, hogy a gyűjtemény megjelenhessék. Nem meglepő tehát, hogy a megjelenés érdekében Bibóról olyan képet rajzolt, amely azok számára is elfogadható, vagy legalábbis eltűrhető, akik Bibóról ma is úgy gondolkodnak, mint ellenségei az ötvenes és hatvanas években. Huszár marxista szociológus, Bibóval természetesen sok kérdésben nem érthet egyet és a mai hivatalos ideológia felől nézve a bibói eszmekor idegennek látszik. Huszárnak tehát túl sok engedményt a párton belüli maradibb szemléletnek nem kellett tennie, hiszen az ő felvilágosult marxista nézete is eléggé távol áll Bibó gondolatvilágától. 1946-ban az emlékezetes vitán Lukács György azzal vádolta Bibót, hogy a kommunista pártot jobbról bírálta. Miután a kommunista párt a balszélen állt és minden más irányzat és csoport tőle jobbra állt, bármilyen észrevétel és kritika csakis „jobboldali" lehetett. A mai marxista Bibó-szakértők is csak jobbról jövő kritikának foghatják fel Bibó felismeréseit és észrevételeit, abban a visszautasításban részesítve őket, amelyeket a pártos ideológusok és közírók a jobbról jövő bírálatokat fogadni szokták. Huszár Tibor esetében az semmi esetre sem kifogásolható, hogy nem teszi magáévá Bibó sok tételét és helyteleníti sok lépését, sokkal inkább az, hogy olykor önkényesen bánik az életmű némely darabjával és kellően meg nem alapozott dolgokra következtet az élettörténet némely mozzanatából. Nem az a baj, hogy marxista szempontból, vagy a kommunista párt valamely érdekének megfelelően bírál, hanem az, hogy helyenként Bibó más álláspontját vagy magatartását úgy állítja be, hogy az tényekkel és más bizonyítékokkal nem támasztható alá.

Egyhelyütt azt írja, hogy Bibó 1949 után „... nemcsak a közélet fórumairól vonult vissza, de a tollat is letette... több, mint egy fél évtizedig új munkával nem jelentkezett." Ebből a gyanútlan olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy Bibó önszántából vonult vissza és magántermészetű oka lehetett annak, hogy hosszú évekig semmit sem írt. A valóság az, hogy a közéletből erőszakkal száműzték és a tollat kiverték a kezéből. Huszár egy cseppet sem hallgatja el a Rákosi nevével fémjelzett időszak sötétségét és kegyetlenségét — mégha az „önkényuralom” és zsarnokság” illő kifejezései helyett szívesebben használja az olyan szelíd és semmitmondó elnevezéseket, mint a hibák, torzulások, törvénysértések, bürokratizmus kora, „a proletárszocializmus elveit eltorzító személyi kultusz” —, mégis elmulasztja annak megemlítését, hogy egy olyan önmagához és felismeréseihez hű gondolkodónak, mint Bibó Istvánnak, egyszerűen nem volt meg a lehetősége, hogy akár a közéletben megmaradjon, akár egy mondatot is nyilvánosan leírjon. Olyan ez. mint amikor Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. verse végre kötetben megjelent (1986 elején), egy hazai kritikus a korábbi megjelenés elmaradását azzal- 112 -