Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

írástudó magyarnak, aki hazánktól távol élve nemzetünk diplomatája akar lenni, legyen kezében egy gyűjtemény, amelyben megtalálja nyugati prominens személyek véleményét precíz idézet formájában, amelyből abban a biztos tudatban idézhet, hogy amit mond, az tény és pontos. A könyv az „Atlantic Studies on Society in Change” sorozatban jelent meg, szerkesztői: Király, Lotze és Dreisziger; címe: The First War between Socialist States: The Hungarian Revolution of 1956 and Its Impact. A könyvet a Columbia Press terjeszti. Gömöri György gyűjtötte össze azokat a verseket, Illyéstől Faludyig, beleértve a lengyel verseket is, amelyek híven tükrözték a forradalom szellemét. A könyv magában foglal tanulmányokat a magyar írók szerepéről; a nagyhatalmak magatartásáról; a forradalom globális hatásáról; és a magyar nemzetre gyakorolt hosszúlejáratú hatásáról. Itt azonban most csak arra a fejezetre kívánok utalni, amelyben Lee Congdon, kitűnő amerikai szociológus, azokat a korai következtetéseket gyűjtötte össze, amelyekre akkor a nyugat haladó gondolkodói jutottak. Ezek között vannak tanulmányok Albert Camus, Milovan Gyilasz, Michel Polányi, Jean-Paul Sartre, Raymond Aron, Hannah Arendt, Cornelius Castoriadis és Claude Lefort tollából. Hogy csak néhányat idézzek fel, hogy magunk között tudatosítsuk, milyen aranybánya áll rendelkezésünkre.

Visszamehetünk a XVI11. szd.-i gondolkodó, Edmund Burke-ig ahogy már korábban említettem —, és hivatkozhatunk arra, hogy „alkotmányos” forradalmat vívtunk, mert csak oda akartunk visszatérni, amit korábbi törvényeink — 1848 mindenek felett — már kivívott a nemzetünknek.

Gyilasz, Tito egykori helyettese, aki igazán ismerte a kommunizmust, tehát jól tudta miről beszél, arra a következtetésre jutott a forradalmunk

tanújaként, hogy.... ha a marxista-leninista tanok fontosak maradnak

mint a hatalom fémjelzői, akkor sem élvezi többé azok bizalmát, akik ennek az ideológiának az égisze alatt élnek.” Ezzel a gondolattal kell érvelni, amikor oly gyakran a magyarokról és szomszédairól, mint „kommunista népekről” beszélnek.

Hannah Arendt arra a következtetésre jut, hogy a magyar forradalom bizonyítja, hogy „általános választások nélkül, a sajtó és a gyülekezés minden korlátozás nélküli szabadsága nélkül, a vélemények szabad küzdelme nélkül minden közintézményből kihal a lélek és csak az élet utánzata marad, amelyben csak a bürokrácia az egyetlen tevékeny összetevő.”

Hannah Arendt tovább megy és tagadja azt a marxista tant, hogy a tömegek, ha magukra maradnak, anarchikus hajlamot mutatnak, másszóval a pártra szükség van, hogy vezesse az ilyen tanácstalan tömegeket. A tanácsok rohamos elterjedésében látja Arendt annak bizonyítását, ha a nép szabadságot élvez és saját elgondolása alapján rendezi el életét, nem válik anarchikussá, hanem szervezkedik.-73 -