Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

A forradalom legfontosabb tényezője az új intézmények létrehozása volt. 1848 nyarán új parlamentet és helyi hatóságokat választottak. Sikeres volt-e ebben a tekintetben 1956? Igen, olyan sikeres volt, hogy barátot, ellenséget, és még azt is mondhatnánk, magukat a forradalmárokat is meglepte az a gyorsaság, amivel az új intézmények létrejöttek. Itt egy fontos kérdést kell tisztázni, azt, hogy mi volt a forradalom politikai értelemben vett tetőpontja? Vajon a hagyományos politikai pártok valóban képviselték-e a többség akaratát, teljesítették-e mindenben a nemzet óhaját, és képesek voltak-e a vezetésre?

Nem kétséges, hogy 1956 októberében, amikor a totalitáriánus rendszer megbukott és új intézményekre volt szükség, önkéntelenül is a legközelebbi múlt demokratikus próbálkozásához nyúlt vissza a nemzet. Az 1945-47-es társadalmi reformok, több párton alapuló parlamentáris demokrácia olyan pluralisztikus társadalmat képviselt, amire vágytunk. A pártok vezetői: Nagy Imre, Kovács Béla, Kéthly Anna, Bibó István —és akkor még Kádár János is — a nemzet bizalmát élvező államférfiak voltak. (Kéthly Anna politikai karrierje miatt a kifejezés rá is illik.) Mégis, a pártok életrekelte lassú és ellentmondásos volt, programjaik nem voltak, szervezeteiket a semmiből kellett felépíteniük. Azonban ennél sokkal gyorsabb újjászületésre volt szükség. A gyors átalakulást tehát nem ezek a pártok, hanem a tanácsok vezették.

Az 1956-os forradalom egyik „csodája” az, hogy az emberi tevékenység minden szférájában, termelőszövetkezetekben, gyárakban, iskolákban, hivatalokban, még a hadseregben is villámgyorsan születtek munkástanácsok és más néven létrehozott forradalmi intézmények. Bárhol jöttek is ezek a tanácsok létre, sok tekintetben azonosak voltak. A tagokat közfelkiáltással választották meg olyan emberekből, akikben a közösség tagjai megbíztak. Voltak a tanácstagok között még kommunista párttagok is. Az illyési elv uralkodott, nem azt kérdezték honnan jött valaki, hanem hová tart. A tanácstagok iránti közbizalom volt az erkölcsi tőke, ami a tanácsokat hatásossá tette. A közösség bizalmára, mint mandátumuk forrására támaszkodva a tanácsok gyorsan átvették a vezetést. A közvetlen demokrácia fényes példája ez.

Ahogy később bővebben hivatkozni kívánok rá, sok nyugati tudós meglepő tisztán látta a forradalmi intézmények szerepét és jelentőségét már az események folyamán. Itt csak Hannah Arendt-ra kívánok hivatkozni. Ez az amerikai tudós így jellemzi a forradalmi intézmények szerepét: a tanácsok létrejötte „... biztos jele volt annak, hogy igaz és tiszta demokrácia született, megsemmisítve a diktatúrát, és szabadság látott napvilágot, legyűrve a zsarnokságot... Ha valaha is létezett olyan dolog, mint amit Rosa Luxemburg .spontán forradalomnak’ nevez, akkor abban a kitüntetésben részesülünk, hogy egy ilyennek szemtanúi lehetünk...” (Magyarországon)- 67 -