Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
Hajnaltájban azután Gerelyes a markomba nyomta a „Ki vagy te? Ábel!” nemrég megjelent kötetét. Nem láttam többé sem őt, sem F.-et, a barátomat. Visszatértem a Vadnyugatra. Késő volt: a hazatérés már nem lett volna más, mint újabb szökés. Végeztem a munkám, megpróbáltam jobb, emberségesebb embereket nevelni a gyerekekből, akiket rámbízott a sors a trópusokon. Elmúltak az évek. A „Kilenc perc” írója most lenne ötven éves. Forgatom az. „Osztályharc reggel hatkor”-t, a „Nevetve halt meg szegény”-t. „Én innen sohasem megyek el többé.” A „Vesd le még a bőröd is” tékozló fiúja kimondta, amit én soha nem mertem kimondani. Nehéz szembenézni vele. A hűséggel nem tud mihez kezdeni a mégoly tárgyilagos renegát. Ám az ember dolga nem az, hogy keseregjen a megváltoztathatatlanon. Egyszer mindenki rájön, hogy az élet nagy kérdéseire nincsenek végleges, megnyugtató válaszok. Hogy a hűség mindenkinek elsősorban önmagával szembeni kötelesség: helytállni ott, ahová került. Mindegy, hogy mikor és hogyan. Még akkor is, ha soha nem tudja helyrehozni, amit önmaga ellen vétkezett. Mert a „Kilenc perc”-et nem egy Saint-Exupéry-díjas amerikai professzor, hanem egy provinciális, zagyvapálfalvai alkoholista írta meg. Ennyi az, amiben ötvenévesen, harminc évvel 1956 után is többékevésbé bizonyos vagyok. TOLLAS TIBOR Könyörgés szép halálért Uram, ki annyi kínt megélt, könvörgök, nem az életért, a szép halált add meg nekem, váratlan jöjjön, hirtelen, mint bódult álom, alkonyat, estébe hulló arcomat ne szántsa kín, emlékezés, mely ismeretlen éjbe néz, s ne legyek senkinek teher minden szánalom földre ver. Emelt fővel nap sugarát szívjam magamba, ezer-ág karommal nyújtózzak tovább... — Állva haljak meg, mint a fák!- 54 -