Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

utca sarkán, én is ismertem ezt a házat a Donáti utcában, mert sokszor láttam már hogy olasz nemzeti ünnepeken fel van lobogózva, de én sem tudtam hogy ez nem a követség — mindegy. Odamentünk. Becsöngettünk.

Nem volt ott sem a követ, sem a felesége, mind a ketten odaát ragadtak a követségen. Pesten, csak valami házvezetőnőt vagy szobalányt találtunk. Ráadásul a telefonjuk is rossz volt, csak a rendőrségi faköpenyben működött a készülék — onnan telefonált ez a nő a követségre. Hogy mit szól hozzá a nagykövet, ha Maiéter Pál feleségét beengedi a rezidenciára de izgalmában úgy ordított, hogy az egész Donáti utca hallotta. Na, gondoltam, most már csak az nem tud rólam, aki nem akar tudni.

Beengedtek, ott voltam egy darabig — de elég kínos volt az egész. Rádiót éppen hallgathattam, de telefon nem lévén, teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Csak hallgattam kintről a lövöldözést. A személyzet a kapussal együtt mindössze két fő volt, meg voltak ők is ijedve, hogy nincs ott a gazda, fogalmuk sem volt arról sem hogy a diplomáciai sérthetetlenség meddig terjed, mennyit ér, bejönnek-e, belőnek-e — na hát elég pocsékul érezte magát mindenki.

Viszont ott volt közvetlen mellettünk a belga követség — az tényleg követség. És ott volt követ is. Innen jött az ötlet: valaki átment és megkérdezte, lehetséges lenne-e, hogy átmenjünk oda.

Mondták hogy persze, szívesen látnak. Úgyhogy akkor mindenki átköltözött a belgákhoz.

Egy nagyon kedves hölgy fogadott, egy magyar alkalmazott, mondta hogy érezzem jól magam náluk.

Persze, hát azért jöttem, jól érezni magamat

És mondta, hogy ne haragudjak, de a követnek nem merik megmondani, hogy én ott vagyok. Mert egy idős úrról van szó, akinek már volt egy infarktusa, és nem én vagyok az első, a Farkas Ferenc államminiszter is náluk kért menedékjogot, az ő ottlétéről tud a követ, de amikor Farkas Ferenc befutott, kevés híján bekövetkezett a második infarktus, ha most még Maiéter Pál felesége is, akkor — szóval hát kímélni kellene az öregurat.

Mondtam, hogy nekem mindegy, én nem ragaszkodom hozzá hogy a követ tudjon rólam akkor ez valahogy tényleg nem látszott fontosnak.

De később már zavart ez a felemás helyzet. Meg egyáltalán: mi a csudára jó ez, hogy én itt raboskodjak?! Tükön ültem, nem bírtam magammal

úgyhogy pár nap után, ahogy a lövöldözés valamennyire csitult már, megköszöntem a vendéglátást, és szépen eljöttem onnan is.

Elmentem haza.

Ahol kiderült, hogy senki nem keresett közben. A nővéremék ott voltak — ottmaradtak negyedikén, mert nem is volt hová menniük, a Baross utcai lakásban minden ablak kitörve, fűteni nem lehetett — én örültem is hogy nem vagyok egyedül. Tőlük tudtam meg, hogy néhány baráti érdeklődést nem számítva a telefon se csörrent amíg én oda voltam. Szóval a kutya se volt kiváncsi rám — teljesen feleslegesen voltam a követségen.- 47 -