Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
kásban laktak Editék. Nagyon helyes emberek voltak. Én különösen az asszonyt szerettem, elég jóba voltam vele, ráadásul az uram szerzett neki állást — azt hiszem kávéfőzőnő volt előzőleg, de nem bírta már a lába, nem is volt egészen fiatal már, viszont nagyon értelmes asszony volt — szóval följött egyszer és megkérte az uramat, hogy próbáljon neki valami munkát szerezni, és akkor be is vitte Pali a Kiliánba, és ott lett bérelszámoló, vagy könyvelő, vagy ilyesvalami Edit. Na vele tudtam mégis érintkezni néha, ha már végképp muszáj volt emberi arcot látnom. Az Orbánhegyi út környéke elég csöndes volt, ott nem történt semmi. Úgyhogy én mindenből kirekedtem. Teltek a napok, közben nagyokat beszélgettem telefonon Zsuzsa barátnőmmel, aki ott volt a Rádiónál, beállt sebesültszállítónak, egyszer ahogy egy vöröskeresztes teherautó lépcsőjén kapaszkodott, átlőtték a kabátját, meg én nem is tudom már mik történtek még vele, de mindenben benne volt, a férje Pécsett ragadt, nem volt otthon, erre aztán a húgával egyfolytában a városban kószált, mindent láttak és átéltek, tele voltak borzasztó és gyönyörű történetekkel — én meg közben tétlenségre kárhoztatva, tűkön ülve vártam, aggódva és szorongva, napokon át------Hallgattam a rádiót, a pesti adást is, meg a Szabad Európát — de hát ez még csak fokozta is a tehetetlenségemet-----Pali időnként telefonált, a Kiliánból — ezek a kapkodó beszélgetések általában arról szóltak, hogy ő nyugtatgatott engem. De közben persze a telefonban is hallottam az iszonyú lövöldözést, amit hát nem tudott kikapcsolni arra a három percre — — Az egyik ilyen beszélgetésünkre jól emlékszem. Nem tudom már melyik napon lehetett ez — azt mondtam az uramnak: Pali — mondom neki —, én csak egyet kérek tőled. Ha azt látod, hogy nem „a csőcselék” áll előtted, nem börtönből szabadult rablók és betörők, hanem becsületes munkásemberek, akkor KÉRLEK: NE LŐJJ! Hát nagyon nem ismertem én a helyzetet, képtelen voltam ebben a zűrzavarban tájékozódni! Pali nevetett — a géppisztolysorozatokon át is hallottam a tiszta nevetését — és azt felelte: Na, hát ezzel kapcsolatban csak annyit mondhatok: fogsz erről hallani még majd egyet s mást! Nem nagyon értettem akkor ezt a választ, de nem feszegettem tovább a dolgot, nemigen volt rá mód — * Nem sokáig bírtam ezt a képtelen helyzetet, egy idő után kaptam magam — talán vasárnap volt ez, 28-án? —, lementem. Nekivágtam a városnak, torony iránt: én bemegyek az uramhoz a Kiliánba! El is jutottam szerencsésen a laktanyáig, és — hát ez elkeserítő volt, meg az első pillanatban egy kicsit ijesztő is — Pali nem volt ott. Kiment — és nem is tudták hogy pontosan hová, mert több helyre is indult. Nem te-36-
