Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
Radnóti, mint intellektuális színitudós és mint gyakorló színházi szakember, soha nem szűnő érdeklődéssel és őszinte szenvedéllyel ír (elegáns stílusban!) a magyar színikultúráról. Belülről látja a színpad és a játék szimbiotikus összefüggéseit, valamint a soha el nem játszott (vagy játszható!),.álomdarabok” dramatikai potenciáit. Vízióit szavakba önti s megosztja velünk. Jelentős kötet, élvezetes olvasmány. Izgalmas felismerni ezekben a műhelytanulmányokban az azonos jellegzetességet, ami a korai avantgarde-ot és a mai kísérletezőket Örkény Istvánnal összekapcsolja. Sorsuk közös: egyként voltak koránjöttek és egyként lettek elkésettek. Lehet, hogy ez a dramatizált magyar átok? Gvörgyey Klára A kommunikáció hiányáról Hozzászólás Borbándi Gyula cikkéhez Nehéz volna nem egyet érteni Borbándi cikkével (Szivárvány, 1986. január). A példák, amelyeket felhoz, szomorú bizonyítékai annak, hogy mennyire nem tudunk egymásról, s így szerény és áldozatos erőinket szétforgácsoljuk. Valóban kívánatos egy irodalmi és kulturális „börze” létrehozása, amely elsősorban a kölcsönös tájékoztatást szolgálná (s esetleg arra is nyújtana lehetőséget, hogy eszmét, ötletet cseréljünk). Borbándi azt írja, neki nincs határozott javaslata egy efféle szervre; így én szeretnék gyakorlati alapon hozzájárulni a remélhető eszmecseréhez. A következő lépések során látok lehetőséget egy „Tájékoztatási Iroda” megteremtésére: 1. Fel kell állítani a világ minden táján működő magyar könyv- és lapkiadók, társaságok, klubok, egyesületek regiszterét — legyenek azok irodalmi, művészeti, politikai vagy vallásos jellegűek. Ez nem kis munka, de nem kivihetetlen (én magam is több tucatról tudok). 2. Felszólítást küldeni a regiszterben szereplő összes egyesületekhez, stb„ felkérve őket, hogy kiadói, rendezői terveikről, összejöveteleikről, stb. rendszeres tájékoztatást adjanak a „Tájékoztatási Iroda” címére. Kívánatos, hogy e feladatért minden szervezetben egy megjelölt személy legyen felelős. 3. A „Tájékoztatási Iroda” adjon ki 2-3, vagy egyhavonként egy bulletint, amely a beküldött értesítéseket tartalmazza. Az nem vitás, hogy ehhez kettő kell: pénz, — és aki csinálja. De úgy vélem, hogy a mai számítógépes világban talán csak némi pénz kell, és mindössze egy személy, aki vállalná a munkát. M int javíthatatlan optimista, bízom benne, hogy akad „az ifjabb nemzedéknek valamely tagja” (mint Borbándi írja), aki méltó feladatnak tekintené egy ilyen hézagpótló intézmény létrehozását és vezetését. Ami a rút anyagiakat illeti: a magam részéről szívesen hozzájárulnék egy szerény (nyugdíjas létemre, inkább jelképes) összeggel egy ilyen tájékoztatási szerv megteremtéséhez. Schöpflin Gyula- 158-