Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
Nem csak az írói bölcsesség, mértéktartás tétette le itt a tollat az íróval, a fényességtől megvakult, de vakságában még nem látó Saulus záróképénél. Nem csak annak belátása, hogy a megfogyatkozott hit korszakaiban a következő lépés felidézése épp a művészi képzelőerő számára lehetetlen. Nemcsak müve formai egységének védelme. Hanem a mély kétely minden a puszta hit által szavatolt élet igazságában. Hiszen a regény, végpontjáról tekintve, a messianisztikus tudatnak, pontosabban létrejötte alapjainak művészi kritikája. A bizonyosság kicsikarásának vágya, az ebből következő kétségbeesett ambivalencia, s mindenekelőtt az a sürgető, önemésztő s másokat pusztító vakremény a bírálat tárgya, mely Saulus imájában imigyen hangzik fel: „Ártatlan, erős, mindenható... építsd fel a házad, gyorsan! Hamar, hamar, még a napjainkban gyorsan!" Kétségkívül kínos könyv a Saulus, s ennek az érzésnek több rétege van. Az első, hogy noha hűséges mindahhoz, ami tudható, akár Saulusról, akár a Krisztuskori Palesztináról, noha könyvének első mottója szép és jelentős idézet magától Szent Páltól, s noha feltételezi kultúránk ezen alaptörténetének ismeretét, mégsem elégíti ki a hagyományból táplálkozó olvasói várakozást, a fordulat diadalát és kegyelmét. Az apoteózis elmarad. A tradíció szerinti misztikus metemorfózis elkerülésére ugyanis két racionális út kínálkozik. Az.egyiket reprezentativan Nietzsche járta, aki szerint Paulus Saulus maradt. A másik az a művészi racionalitás, amelyet Mészöly követ, s mely paradox viszonyt eredményez a hagyományhoz: számítást rá és mégis kisiklatását, egy előtörténet elbeszélését a tradíció számára döntő történet nélkül, a végkifejlet meghagyását kimondatlannak, kimondhatatlannak, sőt, üresnek, ismeretlennek. Saulus itt Sgulus marad. Kínos a regény nagy redukciója is az űzésre és űzöttségre. A mozaikszerűen szerkesztett mű rendkívül koncentráltan kizárólag ennek a motívumnak a változataira épül. Nemcsak az. én-elbeszélő Saulus lelkében, hanem magában a könyvben sincs percnyi megnyugvás, epikus elidőzés. s ennek a célhoz nem közeledő futásnak, melynek közege és szimbóluma az álló hőség, a változatlan, egyazon fény nyara, a legjellemzőbb, az egész műre kiterjedő hangulata valamifajta .szegre«. Kínos hatást kelt továbbá Saulus kínja, az ambivalencia, melynek következményeképp soha semmi nincs a „helyén”, egyetlen beszélgetése, egyetlen rendelkezése, egyetlen cselekedete sem. Mindennek következményeképpen magának a nyelvnek is valami módon kínossá, kopárrá szárazzá kell válnia, immár nem „szép"prózává. Asztetikus problémakör asztetikus megjelenése ez. Összefoglalom, mi ez a problémakör. Az önpusztító és a másokat pusztító hitre orientált magatartás, melynek fő jellemzője az identitászavar és az erőltetett azonosulásvágy, az élet egészét betöltő magatartásmódja a belső és külső üldöztetés, primus movense pedig az, amit a teológia nyelvén közeli váradalomnak neveznek. A parabola sikerének feltétele, hogy udvara legyen. A történet, az eseménysor nem csak önmaga, hanem példáz valamit. Ámha ez a valami egy másik eseménysor, egy másik történet, melynek pontról pontra megfeleltethető, akkor az eleven mű helyett holt rejtvény az eredmény. Ezért kell a parabola stilizációjának általánosnak lennie, s ez az. ami oly sok nehézséget okoz a nagyon is konkrét stilizációjú regény-műfajban. Mészöly nem is adja fel a konkrétságot, hanem másképpen általánosít. Olyan lélekállapotot elevenít meg, amely egyetlen eszmét végsőkig intenzifikál, az üldözés eszméjét. Másodszor a történeti hűséget fel nem adva, egyszerűen azzal, hogy a Saulus-Paulus történetből Saulus regényt írt, kiemeli azt kontextusából, s ezáltal általánosítja. Harmadszor, mint mondtam, maga a konkrét történeti anyag, Judea mindennapi élete affinis a parabolákhoz, ezért is szövődhet össze a parabola-regény erőltetettség nélkül kis parabolákból. Mégis, az olvasóban óhatatlanul felmerül az a talán nem esztétikai természetű kíváncsiság, hogy mi lebeghetett az író szeme előtt, amikor példázatát írta. Camus,- 147 -