Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

akinek hatása — paraboláinak hatása éppúgy, mint a Közöny klasszicista racionalizmusának hatása — még akkor is eltéveszthetetlenül felismerhető volna erre a szuverén műre, ha a könyv második mottója nem öt idézné, saját parabolájának, A pestisnek mottójául egy Defoe-mondatot választott: „Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel.” Nos, megmondható, hogy mi volt az a bebörtönzés, melyet Mészöly, ha nem is ábrázolt e másfajta bebörtönzéssel, de mindenesetre felidézett minden magyar olvasója számára.

A légkör a helyi színezet ellenére élénken emlékeztet az ,,50-es évek” világmegváltó ideológiával párosult hétköznapi terrorjára Magyarországon. Saulus példája pedig arra a nem kevés emberre, aki interiorizálta a messianisztikus küldetést, és a közeli váradalom nevében elfogadta, igazolta, vagy éppenséggel elkövette a pereket, kivégzéseket, a koncentrációs táborokat, a kitelepítéseket és kényszerbeszolgáltatásokat, az ideológiai átnevelést és a lakosság szisztematikus terrorizálását. Aki a „szabadság a felismert szükségszerűség” tragikus hegeli-engelsi slogan-je jegyében elmondatta Saulussal: „Nem tudom, mi a szabadság, ha nem tudom, mi a Törvény. Ha tudom, akkor a szabadság rabja vagyok.”

Ezzel az utolsó utalással csak a Saulus keletkezéstörténetéhez szerettem volna adalékkal szolgálni, nem pedig mai hatását értelmezni. Hiszen ez a regény nem allegória, jelentése nyitott és sokértelmü. Minden új korszakban, minden új kontextusban, minden új nyelvi közegben, ahová eljut, erre vár: felnyitásra és újraértelmezésre.

Radnóti Sándor

Történelmünk alulnézetben

Karinthy Ferenc: Halállista, válogatott elbeszélések.

Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985.

Létezik-e még a realizmus? Vagy a századdal együtt a valóság hiteles ábrázolása is az idejétmúlta stílusirányzatok lomtárába kerül? Tény, hogy a kritikai-, a szűr-, és a neorealizmust nem is említve, a szocialista, majd kapitalista realizmus után — ez utóbbi egy időben, emlékezzünk vissza! —a francia új regény neve volt — ma már csak a latinamerikai irodalmak mágikus realizmusát jegyzik a világpiacon.

A mai magyar irodalomban — és ez nem értékítélet — érzésünk szerint Karinthy Ferenc, a „ Budapesti tavasz" és a „Budapesti ősz” írójaaz utolsó nagy realista. Válogatott elbeszéléseinek megjelenése után mindenesetre ez az olvasó benyomása. A „Halállista” tizenkét írásánál nincsen pontosabb krónikája a negyvenes évek Budapestjének. Pontosabb és élvezetesebb.

„Már nagyon fiatalon (...) irtóztam a nagy szavaktól” — mondja az író. A valóság megközelítése Karinthynál „nem patetikus, de nagyon érzékletes, reális megközelítés.”

A magyar olvasó jól ismeri ezeket az elbeszéléseket. A „Hátország” siófoki lumpjait, a „Víz fölött, víz alatt” pólósait, a „Régi nyár" vagy az..Aranyidő” háborús történeteit. A recenzornak nem kell őket újra elmondania. Helyette inkábbazt keresheti, mik Karinthy krónikájában az egyedi, a másutt fel nem lelhető témák, stílusjegyek.

Négy évtized madártávlatából talán az a legszembeszökőbb, hogy mennyire következetesen és kizárólagosan alulnézeteben kerül bemutatásra ez az „aranyidő”, a második világháború kora. Egyetlen cselekvő, a történelmet — vagy akárcsak a

148 -