Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

lemre, mint központra tekintő áramlat nyomait fedezi föl az Újszövetség e könyvében. Ám magára Jeruzsálemre, a kései zsidóságra, s benne Saulusra, akiről csak annyit tudunk, hogy Tarzuszban született, farizeus és római polgár, Jeruzsálemben elszánt keresztényüldöző és része volt Szent István megkövezésében is, annál inkább jellemző volt ez a magatartás, mely szüntelenül a parabolákban megjelenő Törvényre veti tekintetét, mely ezek analógiájára alkotja és ítéli meg a maga és mások életét. Amelyben tehát a mindennapi élet túlfeszült, azonosító és túláltalánosított egyszerre.

A nagyformákba épülő parabolák másik dilemmája, hogy magukkal viszik statikus voltukat, hogy az időben való kifejlés, általánosabban emberek és körülmények fejlődése, dinamikája mintegy meg van állítva bennük. Saulus életének mozgása ilyen. Tör valami felé. amihez tapodtat sem közeledik, ama hirtelen fénysugárzáshoz a damaszkuszi úton, amely más emberré teszi, akinek a régihez, a Törvény alatt állóhoz immár semmi köze.

Ha megfigyejük, Mészöly Miklós regénye ezekre az. elemekre redukálja az élet- és látókört. Hősét és környezetéhez való viszonyát a szüntelen vizsgálat és önvizsgálat tölti el, az élet képei példákban és analógiákban jelennek meg előtte, méghozzá kettős értelemben. Példa az analógia számára a régiek törvénye, amelyet nem győz terrorisztikus szőrszálhasogatással alkalmazni, de példa és analógia az újmódi hittagadás, az „áruló rabbi” szektájának magatartása is, abban az értelemben, ahogyan a vadásznak azonosulnia kell tudnia a vaddal, a nyomozónak a bűnözővel. De ez utóbbi azonosulás nem is csak az intenció ilyen racionális felfüggesztése a siker érdekében, hanem a hit alapjainak megrendülése is, melynek a másik oldalon a hittel való túlzó, fojtottan hisztérikus azonosulás a tanújele. E két irány megszemélyesül Rabbi Abjatárés Istefanos alakjában. Saul mindkettővel azonosulni akar. Az identitás e válsága összhangban van a körülmények hatalmával: az. üldözés, mely Saulus életének parabolája, belülről azáltal válik bizonytalanná, hogy Saulus nem tudhatja, vadászata végén nem saját magára talál-e, mint az üldözött vadra, céltalan és megszégyenítő nyomozásai nem csak kerülőutak-e, az igazi meglepetéshez, kívülről pedig azáltal, hogy a papi diktatúra éberen gyanakvó életveszélyes légkörében e szerepek tényszerűen is bármikor megfordulhatnak.

A két irány között a kétségbeesett üresség. „Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna, kifeszítve. Még soha nem volt olyan látomásom, amilyenről a próféták beszélnek; de annál gyakrabban láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, a saját üres jelenlétem legalján. Úgy buktam bele ilyenkor az éber álomba, mint aki ott is tovább folytatja a nyomozást..." A két vasnyárs mindvégig mozdulatlan marad a regényben — ezért van olyan lelki dinamikája, amelytől idegen minden fejlődés. A pőre, mozdulatlan kérdésre, melyre rímelnek a regény dermedt és szikkadt színterei, az életalapok fokozatos átrendeződése nem lehet válasz, csak a csoda, a megváltás.

Ám ez már néma regény témája. Nem azzal a jelenettel ér véget, melyet minden művész közül Michelangelo idézett fel a legmegrendítőbben a Cappella Paolina nagy freskóján, mikor a földre zuhant és elvakított Saulus fölött már megjelent Krisztus, jobbjával őrá, baljával Damaszkusz felé mutatva, hanem — egyetlen másodperccel korábban. Még nem incipit vita nova, hanem csak lezárul Saulus élete. Az üldözés végetér, annak regénybeli példázatnak az analógiájára, amelyben a pásztor az eltűnt anyajuh nyomába ered a pusztában, s a nap kimarja a szemét. A szeretet hajtja a pásztort? Nem. ,,A szeretet az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te üldözöd és utol akarod érni. Ha Ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni?”- 146 -