Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

stílustanulmánynak lehet figyelemre méltó, azonban nem vitaalap. — S ezek után már csak ámulatom nőtt hétről-hétre: Vajon hogyan lehetséges misztifikált (hiszen csak töredékeiben nyilvános) szembenállásokról, legalapvetőbb összefüggéseikben is felvázolatlan ellentétekről ennyire kitartóan, ilyen minden héten friss indulattal értekezni.

Persze egy közvéleményt is minősít az. ha elfogad állítmány nélküli jelzőket (ellenzéki, kontesztáló. felelőtlen stb) olyan gondolatmenetekről, amelyeket kivonatosan sem ismer de ezt most hagyjuk.

Meg kell azonban állni egy méltányoló bekezdés erejéig Fekete Sándor legújabb, talán szokásrendet alapító értékű gesztusánál. Szerzőnk ugyanis (ki szerkesztő is egyszemélyben) ezúttal úgy kezdeményez vitát Csurka István Az elfogadhatatlan realitás című. egy tavalyi értelmiségi találkozón elhangzott, s aztán a párizsi Irodalmi Újságban megjelent írásával, hogy előzőleg a magyar olvasó számára is hozzáférhetővé teszi, közli Csurka szövegét. Példátlan mondhatjuk elismerően, noha szomorúan is azért, hogy ezt modhatjuk.

Ez azonban csak egy érzés. A tény: igy már van mód a vitára.

Tárgyalás

(Újabb vallomás: a fenti alcímben rejlő stílusfordulat kedvéért tagoltam írásomat az alsó tagozatban tanult módon. A szójátékra itt persze nem elmeélem teremt lehetőséget, hanem egy szellemi életünkben megcsontosodott, noha meglehet, elavult tradíció, mely szerint: vita /értsd, nézetek nyilvános konfrontációja : tárgyalás értsd, bírósági eljárások ítélethozatalt megelőző szakasza . Megér talán egy szót azon kívánságom futólagos bejelentése, hogy tüntessük el. s ha lehet, örök időkre, ezt az egyenlőségjelet.)

De most már valóban következzék a vita.

Csurka István azt mondja, ..Elfogadni a realitásokat!”, ez lefegyverző jelszó. Mégpedig a világhoz fűződő alapvető viszonyában fegyverzi le az embert, a szellemet (s ha ugyanezt társadalmi dimenzióban fogalmazzuk: az értelmiséget), amenynyiben az ember legsajátabb (,,nembeli” K.M.) tulajdonsága a változtatás örökös szándéka, az. adott társadalmi, politikai, kulturális, közigazgatási stb. viszonyok meghaladásának állandó törekvése, amely törekvés történetfilozófiai végpontjait általában utópiák jelölik ki, és amelynek politikai útját meglehetős egyértelműséggel a demokrácia különböző formáinak irányában keresi az újkori Európa. és amennyiben viszont az elfogadott realitásnak az a legsajátabb tulajdonsága, hogy kiirtja az emberből ezt az elemi törekvést, megfosztva őt nembeliségének ugyan nem valóságként, de célként lehetséges átélésétől. Ebben az ellentmondásban áll Csurka. és gondolom, még sokunk számára a realitás elfogadhatatlansága, az elfogadott realitás elsivárosító, lealacsonyító, méltatlan volta. A benne engedelmesen helyet foglaló ember önfeladó attitűdje.

Ez az ,,engedelmes realizmus” az, amelynek fogságában látja megdermedni Csurka Európát,,,pontosabban az európai kultúrát, az európai szellemiséget. Ez az engedelmes realizmus” az. amelyben úgy véli „nincs Shakespeare, nincs Goethe, nincs Victor Hugo, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor... csak törpék vannak és törpébbek”, mert a szellem teljesítőképességének végső határait nem a tehetség, az elszántság és a szemléleti bátorság korlátái szabják ki itt. hanem maga az elfogadott realitás. Ez az a realizmus, amely attól válik megalázó, lefegyverző, méltatlan módon „engedelmessé”, hogy csak a társadalmi, geopolitikai adottságokat, a végső pusztulás lehetőségét és így a végső kiszolgáltatottság közérzetét is tartalmazó világkonstellációt merészeli realitásnak tekinteni, a személyiség szándékait, félelmeit, undorodásait és reménységeit, tehát mindazt, amivel egy ember, de akár egy közösség, egy nép élete több az esti híradóból rávetülő realitás-koordinátáknál, mindezt elnyeli megfélemlitettségében, elfelejti realista buzgalmában.- 133 -