Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
Az öreged mégis magyar politikus lett. Mi történt a háború alatt? Ki árult el kit, ki kire volt irigy és mennyire? öt éves voltál, mikor egy szürke, ködös reggelen apád utoljára kísért ki az óvodáig. Aztán itt maradtál nélküle. „Vasárnapi gyerek” lettél. Két hetenként nyolc óra láthatás. Két hetenként nyolc óra lassú elhidegülés. Közben megtanították neked utálni, amit szeretsz, és szeretni, amit utálsz. Tizenkettő voltál, amikor anyád is otthagyott. Évekig nem hitted el, hogy lehetséges ez. És mégis valóság volt. Megpróbáltál szeretni valakit, de hogyan sikerülhetett volna, hiszen elfelejtetted, vagy meg sem tanultad igazán, hogy mi a szeretet. Ki mutatta volna meg? Talán túl fiatalok is voltatok. Később megtalált téged valaki, újrakezdted az egészet. Már csak a dallamra emlékszel a dalból. A szöveg kiesett, pedig néhányszor énekelted akkortájt. Mindketten dolgoztatok. Zsuzsa pincérlány volt, apjának valami szállodája volt Északon. Ha egyszer még emlékezni fogsz — mert fogsz —, minden kellemetlen érzés nélkül meséled majd el unokáidnak, hogy barátnőd (az első idegen) prototípusa volt azoknak a nőknek, akik készséggel elégítik ki a mindenkori kezdők kalandvágyait. Feszélyezte őt, ha mélyebben a műveltségről faggatták, főleg a te mocskosszájú baráti köröd. Ilyenkor eljátszotta a cinikus, pimasz bennszülött szerepét. Zsuzsa az idők folyamán változott. Kinyílt, s talán téged is elfogadott. Kimért csípős modorát is levetkőzte előtted. Egy darabig abban az illúzióban ringattad magad, hogy mellette még szeretni is megtanulsz. Úgy szeretni, mint a „normális” emberek. Ideje abbahagynod az elszúrt gyermekkor utáni havi törlesztéseket. Minél tisztábban láttál, annál inkább elment a kedves. Kapkodásaid közepette olyan bölcsességekre találtál, mint például, hogy ami amúgy sem megy, azt ne is erőltessük. Pedig magad is tudtad, hogyha akarod, sok minden sikerül, s ha úgy akarod, akkor semmi. Ilyen érvek csak a sarki kocsmáig vezetnek. Egyszer talán elmesélheted unokáidnak, hogy szűkös ösztöndíjadat kávéházak füstös katlanában verted el. Filozófiai csatáidat a bennszülöttekkel, kikkel csak ott, az ötödik sör után voltál egyenrangú. Száz és ezer kilométerekre a szülőföldedtől bizonyosodott be újra és újra, hogy szeretni tanulnod kell még, és nem is keveset. Egyszer talán unokáidra bízhatod, döntsék el, érdemes volt egy vélt, vagy valós otthont a lehetőségért, a csoda lehetőségéért föladnod. A csodáért, amit te boldogságnak és szabadságnak neveztél tizenkilenc évesen, amikor egy augusztusi éjszakán végleg átlépted a határt. Most újra szobádban ülsz és a rosszkedved legfőbb oka az üresség. De ez az üresség talán nem is üresség, hanem hiány. Szeretnéd pontosabban meghatározni, tudni szeretnéd, hogy minek a hiánya, és hogyan űzheted el. Mert kétségtelen, hogy ezt is magaddal hoztad, s nem tudod levetkőzni — talán soha.-45 -
