Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

ják, hogy Csernák elvtárs egyáltalán nem sértődött meg az impertinens viselkedésem miatt, sőt, kifejezetten imponálok neki... Hiába, nagy koponya az öreg... Én pedig ismét bebizonyítottam a rátermettségemet... És ez is milyen „klassz”, hogy nem is kérdezem, mire... Bizony, nagy feladat állna előttem, s mindenki előtt, aki erősnek érzi magát... Erősnek akár fizikai, akár szellemi értelemben, de az a legjobb, ha mindkét értelemben, mint maga, kedves Horowitz... A maga kétségbeesése olyan tőke, amely az élet valamennyi szituációjában megsegíti...

Nem tudom, meddig tartana ez így, de nyílik az ajtó és belép Csernák elvtárs. Odalép a két tanár közé, kezét a vállukra teszi, a két tanár hálásan vigyorog, néznek rám, hogy látom-e, miféle kitüntetés éri itt őket...

— Jöjjön velem, Horowitz — int Csernák. Felállók és elindulok vele.

— Küldd a következőt, Imre! — vakkant Boldog tanár úr. Visszafordulok. Lechner tanár úr kényszeredett mosollyal feláll, a mosolyból felém is küld valamit. Mindig Boldog volt a fejes kettőjük között, de ilyen határozott parancsokat még soha nem adott.

— Küldöm, Gyurikám... — nyájaskodik Lechner és kiszól a várótermi ajtón.

— Azt hiszem, a tanárai mindenről felvilágosították — mondja Csernák már az udvaron Horowitznak. Az bólint.

— Ezek szerint tisztában van mindennel — folytatja Csernák.

— Semmivel se vagyok tisztában.

— Helyes.

— Hogyhogy helyes? — csattan fel Horowitz.

— Maga miért akart... hogyismodjamcsak... művész lenni? — tér ki a válasz elől Csernák.

— Már nem emlékszem

— Azért csak próbálja meg!

De Horowitz tényleg mintha nem volna képes emlékezni. Szótlanul követi Csernákot az udvaron.

Teljesen megzavart ez a kérdés. Életemnek ezt a szakaszát ugyanis már olyan távolinak éreztem, mint valami nevetséges, szégyenekkel teli gyerekkort. Igen, gyerekkorom volt ilyen, amikor a felnőttektől ellesett beszéd- és viselkedésformákkal mindig bohócot csináltam magamból... elloptam az apám kalapját, hogy abban mehessek az utcán, de a kalap a fejembe csúszott és az egész villamos rajtam röhögött... az iskolában felelés közben az anyám „elég az hozzá” és „mit tesz Isten” fordulatait használtam és a tanítónéni a helyemre küldött, pedig tudtam az anyagot; egyszer „szegény Lenin elvtársnak” neveztem Lenint, mert észrevettem, hogy anyám mindig szegénynek nevezi azokat, akik már meghaltak... Ezek a szégyenek később egész valószerűtlen pillanatokban törtek rám,- 38 -