Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

és ilyenkor egy pillanatra mindig belevörösödtem a tehetetlen dühbe. Ez már kamaszkoromban történt, és az emberek gyakran elmebetegnek néztek és a végén már csakugyan úgy kezdtem el viselkedni, mint egy elmebeteg.

Megpróbáltam ezeket elmagyarázni Csernáknak, bár nem tudom, miért. Azt hiszem, inkább csak magamnak akartam elmormolni, mint akinek meghalt az apja és útban az imaház felé a Kaddist memorizálja magában a villamoson, (mert velem természetesen ez is megtörtént már) De ahogy elkezdtem dadogva morogni, hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, emberek vonuló, rendezett menete jött szembe velünk. Kettős sorokban igyekeztek menetelő hatást kelteni, de bizony ez inkább vánszorgás volt. Csernáknak esze ágában se volt kitérni előlük, de a csoport élén haladó fegyveres őr ki is térítette előlünk a csapatot. Ott mentünk el közöttünk. Mindenki engem nézett. Én igyekeztem nem visszanézni igyekeztem beletemetkezni a saját kis monológomba, de a szemem minduntalan visszakalandozott rájuk.

— ... és akkor rájöttem, hogy az emberek nevetését és megvetését csak akkor győzhetem le, ha valamilyen módon fölébük keveredem. A társadalmi és szellemi elit tagjává növöm ki magamat, ahonnan már én irányíthatom a nevetésüket. És amikor sikerült, amit akartam, lassan kezdtem elfelejteni, hogy miért is keveredtem bele az egészbe. Elkezdtem jól érezni magam a világban, és ettől fogva egyre kevesebbet ért, amit csináltam... és ezt mindenki észrevette, csak én nem. Vagyis én is észrevettem, de nem hittem el magamnak. Valami ilyesmit mondhattam vagy akartam mondani. De azt hiszem, csak valami nyögdécselésféle jöhetett ki belőlem, ahogy mentünk azok a között az éhes szemek között. Ahogy néztek és ahogy mentek, mint akik nem tudják, hová mennek, de még azt se, honnan jöttek... mint akik csak mennek az udvaron körbe-körbe, egész életükben, sőt, azután is... mint akik már rég halottak olyanok voltak, mint a kopár fák azon az éjszakai országúton...

— Most sem ért semmit? — kérdezi Csernák, ahogy kiértek a menet közül Horowitz csak a fejét ingatja.

— Pedig egyszerű — folytatja Csernák — mostantól fogva nem kell gondolkodnia. Nem kell értenie a dolgokat, nem kell emlékeznie. Ez a mi dolgunk. A magáé az, hogy elvégezze, amivel megbízzuk. Mi megszabadítjuk a rossz álmaitól, Horowitz. Nálunk tabula rasat csinálhat. Olyan lesz, mintha egy álomból ébredne fel, Horowitz, egy rossz, lidérces álomból...

— Ez az egész olyan, mint egy lidérces álom — felel Horowitz.

— Nagyon helyesen gondolkozik. Meg leszünk elégedve magával.

Csernák kulccsal kinyit egy vasajtót.

— Öltözzön át — mutat befelé Horowitznak.- 39 -