Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

— Tegnap rúgtak ki az Egyetemről.

A Lány igyekszik szomorúan, megértőén bólogatni.

— És miért rúgtak ki? — kérdezte aztán.

— Mert alkoholista vagyok — jópofáskodik Horowitz, és a Lány végre abbahagyja a faggatózást.

Ahogy sejtettem is, mindjárt az első munkanapomon Sopronba indultunk. Elvégre nem másért léptem be ehhez a céghez, egy soproni tsz budapesti lerakatához, mint hogy kocsikísérőként, ha már másként nem megy, eljussak ebbe a városba, vagyis pontosabban nem a városba, hanem a „környékére”. A városban még csak el lehetett valahogy viselni Csernák elvtárs vezetési stílusát, de ahogy kiértünk az M 1-es útra, a dolog borzalmassá vált. Minden kilométernek megvolt a maga izgalma: hol egy fának akart nekimenni, hol átcsúszott a baloldali sávba és ábrándosán ottmaradt, hol elfelejtette, hogy mi is a teendő kanyar esetén... És megállás nélkül dumált. Ott ült a kormánynál a fekete öltönyében, a nyakkendőjét igazgatta, és beszélt, beszélt. Csak úgy röpködött a sok „tulajdonképpen, hovatovább, minekutána”; a „felé, viszonylatában, stb. féle képződményekről nem is beszélve. Pedig talán érdekes lehetett volna, amit mond. „Tudja, fiatal barátom, én azon ritka kivételes emberek közé tartozom, akik saját törvénytelenségeiknek estek áldozatául. A törvénytelenségek magától értetődően a mai korunk viszonylatában értendők” — ez volt talán a legszebb mondata. Mint kiderült, az ötvenes években vezető állásban volt, és a sors iróniájának tekinti, hogy ma is „vezető” állásban van. Sőt, hogy elárulja — azaz az ifjúság viszonylatában is feltárja — ezt az iróniát ő maga provokálta ki, hogy gyakorlatban maradjon. Ez így elmondva rossz viccnek hat, de ő olyan komolyan mondta, hogy kezdtem megijedni. Nem jó olyan kocsiban ülni, amelyet egy elmebeteg vezet. Bár sokáig reménykedtem, hogy csak tréfa vagy nyelvbotlás volt. Aztán kiderült, hogy nem.

Akkor derült ki, amikor egy gyalogos ment át előttünk az autóúton. Én addigra megszoktam Csernák elvtárs vezetési színvonalát, és azt hittem, nem vette észre a gyalogost, azért nem lassít. Gyengéden felhívtam a figyelmét a dologra.

— Tudom — felelte. — Kellő időben meg is fogok állni, hiszen nem akarom elütni az illetőt. De addig is egy eklatáns példával kell a tudomására hozni, miszerint nem a neki fenntartott útrészen tartózkodik, jogellenes magatartása tehát súlyos következményeket vonhat maga után. Az „eklatáns példa” az volt, hogy beletaposott a gázba és majdnem elütötte a gyalogost.

Én mindig az oktató-nevelő munkára helyeztem a főhangsúlyt, még ha ezt némelyek már a személyi kultusz éveiben is helytelenítették felém — jelentette ki. Ez volt az a mondat, ami végképp elvette a kedvemet a további társalgástól. Hallgatásomat Csernák elvtárs a tisztelet- 31 -