Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
— Elfelejted, hogy tavaly szökőév volt! — Tévedsz, kérlek, elfelejted, hogy minden századik év mentesül a... — Minden ezredik! És közben óvatos léptekkel, lassan mennek lefelé a lépcsőn... Állok az Egyetem kapuja előtt, nincs hová mennem, időm van, másom nincs... Előveszem az indexemet, végigpörgetem. Az igazolványképemen egy idegen pasas, egy üde fiatalember mosollyal... Előveszem a toliamat, és lassú, óvatos, szakértő vonásokkal bajuszt rajzolok az ifjú nyílt arcára, aztán Mose Dajant varázsolok belőle, aztán egy heg a homlokára, drakulafogak a szájába, kötél a nyakára... Megnézem magam az Egyetem üvegajtajában. Hát, most már jobban hasonlít hozzám a fotó. Eldobom az indexemet és elkotródom a fenébe. A havas gyárudvaron egy fiatal nő vezeti keresztül Horowitzot. Nagyon fiatal a nő, inkább még lánynak kéne nevezni, de hát ha egyszer mindenáron nőként akar viselkedni, hát nevezzük így. Mindenesetre a füttyökre, amelyek mindenütt felhangzanak a nyomában, a sokat tapasztalt filmsztár nyilvánosság-iszonyával reagál. Persze ez csak játék, ezt ő maga is tudja. Majd két-három év múlva válik komollyá. De addig is nagyon szép ez a kislány, még ebben a randa pufajkában is. A garázsban csak egy teherautó áll, mindene nyitva, a sofőr meg sehol. — Csernák elvtárs! — kiabál a kislány. Semmi válasz. Mégegyszer felkiált. Megint semmi válasz. A kislány nem érti a dolgot. Harmadszor kiabál. — Itt vagyok — szólal meg egy hang a hátuk mögül. Fekete öltönyös, nyakkendős, öregedő, bajuszos férfi méregeti őket. A lány bemutatja neki az új kocsikísérőt. Csernák szemüveget vesz föl. „Zsidó” — mondja magában, de minden indulat nélkül. Aztán kezet nyújt Horowitznak. — A formaságokat elintéztük? — ez az első kérdése. És megint mehetek vissza a koszos udvaron ezzel a kiscsajjal. Uralkodó osztályunk tagjai füttyögetnek, én meg örülhetek, hogy ez a kis majom ilyen csinos, így legalább elhitethetem magammal, hogy a füttyök nem nekem szólnak és nem lesz belőlük verekedés. Bár fene tudja... ez az édes kis bárányka napjában nyolcvanszor végigmehet itt, a szakállas, szemüveges zsidó viszont valószínűleg ritka vendég errefelé. Na jó, majd meglátjuk... Irodája is van ennek a drágának! És behív, és becsukja az ajtót, hogy meg ne fázzak... és magyaráz, hogy mi mindent kellene elhoznom a volt munkahelyemről... Közbevágok, hogy nekem ez az első munkahelyem, akarom mondani, egyetemista voltam, megmondom, hogy hova jártam; a lány szemébe kiül az ilyenkor szokásos csodálat, nem érti, hogy kerülök akkor ide, röviden elmagyarázom... Édesem, azért nem kell sírvafakadni! Kirúgtak és kész. Nem érti. Úristen, de jó,- 28 -
