Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
KOVÁCS KRISTÓF Nyugat felé Cfilmnovella) Megpróbálok gyorsan túlesni az egészen. A lépcső egy kicsit magas, és még sohasem vettem észre, hogy ilyen széles! Talán mert sohasem láttam üresen? Megállók, kifújom magam... A lépcsőfordulón egy tízvalahányfőnyi csoport kanyarodik be. Nagyon együtt vannak... Nevetgélve trappolnak lefelé. Észre fognak venni... A fene egye meg, észre fognak venni! — Szevasz, Horowitz, mi van? Most meg mi a fenét akartok? Fogjátok be a sajnálkozó pofátokat és trappoljatok a fenébe... Ezt persze nem mondhatom, Európában vagyunk, civilizált pofákat és hűvös mondatokat kérünk. A „vidám gyerekek” hirtelen elhallgatnak. Á, a tanár urak! Elbúcsúznék a vidám gyerekektől, de azok már elkotródtak. „Stan és Pan” — hirtelen nem tudnék jobb nevet találni volt professzoraimra — egyre kecsesebben lejtenek felém. — Jó napot, Horowitz — nyájaskodik Lechner tanár úr. — Jó reggelt, Horowitz — köszön Boldog tanár úr is. Na, ezt is megértem! Előre köszönnek! — Az indexéért jött? — És most mihez akar kezdeni? — Az a fő, hogy ne keseredjen el. És ne minket okoljon. — Szerintem akkor gondolkozik a leghelyesebben, ha minket okol. És keseredjen csak el! Ráfér magára! — Boldog tanár úr igyekszik hozzám beszélni, de inkább Lechner tanár úrnak címzi a szavait, (és viszont) — Igen, igazad van — álmodozik el Lechner. — Ha az alkatán változtat valamit, még boldog ember lehet magából. Maga túl érdes, Horowitz! — Túl... hogyismondjamcsak... civilizált! Érti, hogy mire gondolok? — Másrészt viszont néha túl civilizálatlan! Na, menjetek végre a fenébe... Imáim meghallgattattak. Búcsúznak és mennek. — Meghívhatlak egy kávéra? — kérdi Lechner tanár úr Boldog tanár urat két lépcsővel lejjebb. — De hiszen ma én vagyok a soros! — áll meg Boldog tanár úr. — Hogyhogy? Csütörtök van! — Igen, de páratlan hét! — Hogyhogy? Páros! Elfelejted, hogy február csak...-27 -
