Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Az utóbbi egy-két évtizedben ritkán van módja mosolyra. 1957 novemberében Uppsalában még töprenghetett azon, hogy elfogadja-e a svédek megtisztelő ajánlatát — tanítsa az ezredek költészetét! —, még akkor is, ha netán Gusztáv király telefonon olykor-olykor megkérdezné: „megye a rímelés?” Alig húsz év múlva — ismét egy József Attila-párhuzam

— költeményt ír az elromlott világról: Alkalmi vers a világ állásáról — Koestlernek. Verset ír, bár a javulást illetően nincsen már semmi illúziója, fogyjon ki hirtelen az urán, jöjjön vissza a „kézmíves szegénység”, amely könyvszekrényt mer ácsolni a tévékből, s az emberiség — újra latin és görög könyveket bújva — térjen vissza az aranykorba!

Közben nagy csapás éri, 1963-ban elveszti feleségét. Lélekállapotát a Szerelmes versek egy haldoklóhoz jellemzi; a könyörtelenségről szót ejt, de lázongva is belenyugszik a gyógyíthatatlan betegségbe. Versmondatai elárulnak valamit a kelepcébe szorult, s a vég nagy kérdéseivel szembenéző ember alázatáról: ,, Ketten ülünk itt szemben a halállal; Mint téli kaptárban didergő méhek; nincs irgalom. ” Még két évvel a szeretett asszony halála után is — például egy firenzei sétánál — úgy látja, hogy a „hisztérikus, vad angyal” olykor-olykor szembejön vele. Ebben az időszakban különösen érzékeny; Szicília és Málta közt, a Delfineket figyelve kérdezi: ,,A morálfilozófia mely lapján / olvasták, hogy a gonoszt minden módon / üldözni kell, akkor is, ha csak mást bánt?”

Mégis az élet pártján áll, s hogy azon, köszönheti a véletlennek: vonzotta „a szerelem eperszaga”. Jellegzetesen szókimondó költeményeiről (A magyar iskola tanítóinak. Tanuld meg ezt a versemet), huszonegy Lili o- verséről, „noteszlapjainak” tartást nyugtázó méltóságáról még sokat beszélhetnénk, de mindezek filozófiája, makacssága, élet- és történelemszeretete megtalálható a nagy önéletrajzi versciklusban, a Száz szonettban. Melynek csak első rétege — bár érezhetően a költemények nagyobb hányada — ünnepli az új szerelmet mint életet adó erőt, a mélyben ott van a megbonthatatlan — szerelemben, politikában sohasem megalkuvó

— személyiség. Könyörtelensége, már-már Szabó Lőrinc-i önfeltárása, nyughatatlan életvitele és kimeríthetetlen tudásszomja — „míg a tanulás lelki kínból testi gyönyör lesz” — majd minden versében megmutatkozik. Gőgösen kényes arra, hogy vonzalmai tisztán látszódjanak. Korábban Miltont vetette el, most épp az „álbölcsesség, bombaszt, közhely, csinálmány” letéteményesét, Goethét. Viszont úgy véli, hogy a helléneket és a kedvelt „néhány latint ” márványból faragták, Áiszkhülosz, Plátó, Catullus, Szápfó és Euripidész méltó a megőrzésre. Példája — „Tőled tudom a leckét” — az a Rotterdámi Erazmus, aki nem fogadott el sem tekintélyt, sem dogmát.

Faludynak a szonett nem kaloda, hanem összefoglaló, összefogottságot segítő forma. Jobbára a 14 sor mellett marad, de ha mondandója úgy kívánja, bátran él a „toldott szonett” — például az ún. Shakespeareszonett — alakzatával, sőt egyéb, bonyolultabb, a sorok számát tovább-14-