Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Faludy Györgyben, egyszerre és véglegesen, valami megszakadt. Meditálhatunk azon, hogy miért választotta másodszor is az emigrációt. Hű maradt önmagához, és nem maradt hű a hazához? Mikor, miért és mit tett, s ha nem lenne szókimondó, hogyan volna tovább? Fölösleges kérdések. Az idő talán egyszer mindenre választ fog adni. Elítélheti és fölmentheti, csak — legalábbis e pillanatban úgy tetszik — költészetét nem teheti érvénytelenné. S alighanem ez a lényeg. Mikoron a sallangok, a személyes praktikák lekopnak, s az érzékeny — igaz és igaztalan, bűnös és bűntelen — költő áll csupán előttünk, az elfogulatlan ítélkező alighanem nagy költészetre fog bukkanni. Mely úgy gyönyörködtet, hogy egyben kordokumentum is, benne egy átmeneti korszak öröme, könynye, sara.

Nem akarja önmagát fölmenteni, úgy véli, hogy számára sincsen föloldozás. Ahogy a Fehér egerek című vers mondja, gyilkos és áldozat lett egy személyben, ki hiába akarja gyakorolni — végül is szükségszerű helyzetben — Istentőlf?), Természettől (?) kapott hatalmát a gyöngével szemben, úgy nem teheti, hogy önmaga is el ne bukjék. Látomása, melyet nemcsak a fehér egerekre terjeszt ki, hanem a technokrata herékre, a rossz politikusokra, menedzserekre, tőkésekre és párttitkárokra is; a silányság, mely tingli-tangli ábrándjaival körülveszi az embert és megzavarja, hogy a végső elszámolásnál egymaga legyen; készenléte a vízióra fogalmaztatja vele egyértelművé az állapotot, melyben az emberiség szenved: ,.elvesztettük mindörökre a jóság / misztikus gyökerét”. Ez a riadalom, „minden egész eltörött”, adja a kezébe a tollat, hogy vers szülessék Borisz Paszternák halálára, hogy a New York felé utazót a repülőgép stewardessei is a „beprogramozott életre” emlékeztessék. Újból látomás, ezúttal egy — másik versben már említett — családi gúla megidézésével. Az élőt mindig a halott tartja fenn, a „holtak hegyén” állva jut mind magasabbra. ,,Mert jaj annak, aki arcába nézett / a Medúzának s jaj nekem: spermája / pókhálószálán ezekhez eresztett / le az apám. Ő nem tudhatta még / kilenc száztízben, hogy egy nemzedék jön, / mely gyűlöli a földet s borotvával / kaparja ki a jövendő méhéből / a magzatot; hogy jön egy nemzedék, / kezében a roppant bőségszaruval, / amely kacatot, halálsugarat / és halhatatlan plasztikot okád”.

A fönti borzalmak ellen megvédhet-e a művészet, a vers, mely amellett, hogy Faludynál mindig csöppnyi artisztikumot is hordoz, kényesenbüszke szó, a megmaradás szemernyi esélye? Ahogyan Illyés Gyula, Faludy György is szellemi hazát alakított ki magának. Noha az emberiség s még inkább a költészet jövőjében erősen kételkedik, az övéi, a kiválasztottak, mindig meg fogják érezni, hogy a szellem dolgai közt kalandozni, és áldozni egy törékeny fenségnek, mily gyönyörűség. Ezt a semmihez sem hasonlítható pompás lakomát idézi meg A British Museum könyvtárában, s ehhez szolgál adalékul — ,,mert lényegem és jellegem, / hogy kontúrom a jellemem" — az állapotversnek sem utolsó Balettáncos.- 13 -