Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

követel. A hat részből álló poéma csupa fölsorolás: múlt és félmúlt eseményeit, a „mérhetetlen földrész” kiváltságosainak és robottól megrokkantjainak életét, az ellentmondásokban megtestesülő boldogságot, a neves embereket és a névtelen bajtársakat vonultatja föl; szerelmeket, találkozásokat sodor magával, a „kevély kapitalizmus” megmagyarázhatatlan szeszélyeit — élet, halál, föld, gép, művelődés, haladás egymásra montírozott képét — rögzíti. Esélyünket, az ember esélyét a megmaradásra. „Lincoln azt mondta, búcsúzva lllinoistól / mikor a Fehér Fiázba / indult s háborúba, mely hosszú volt és véres / és a feudalizmus / vereségével zárult s a rabszolgát szabaddá / tette, vagy pontosabban / bányászt meg gyári munkást csinált a rabszolgából / hogy a korbács helyében / a nagyváros borzalma és a filléres, bamba / jólét tegye az embert / boldog-boldogtalanná, de Lincoln azt mondta / búcsúzva lllinoistól, / hogy végső fokon minden amit az ember tervez / elkorcsosul s megposhad / és végső soron minden amit az ember alkot / hiányos és múlandó / 5 végső soron minden értelmetlen s elmúlunk / s elmúlik alkotásunk, / és épp ezért kell hinni hogy alkotásunk fontos / és hogy érdemes élni / hinni utolsó percig és a keserű végig: / ezt mondta Lincoln nékik. ” Előre, vagyis haza, szkeptikusan, netán örömtől gyúltan, mindegy! Haza, arra a földre, mely „hőbörgő gyötrelem”, ,,rút omladék, penészes rom”, mely „dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya”. A megérkező arra is kész, hogy „nagyot igyon a humanisták keserű serlegéből elvadult kerted mélyén, magyar történelem”. A 45 utáni évek demokratizmusára azonban elég hamar hó jön és jég. A megváltozott körülmények Faludynak sem kedveztek. Huszonöt versből álló ciklusa — Magyarország — csupa seb, keserűség, düh és szeretet vegyüléke aszerint, hogy egy-egy pillanat mivel lepi meg. Bár sok minden akadályozza hazai eszmélését — összetűzésbe kerül egy városparancsnokkal, kihallgatást kihallgatás követ, könyveit az új rendszer ugyancsak elkobozza —, van

hangja soha el nem múló szerelmének megvallására is. „ Szebb volt a mások földje / s nem tartanék hazámmal, / ha sodronyként nem kötne / ide minden hangszálam, / mert nyelvvel-szájjal lógok / terajtad, Magyarország, / ahogy az acéldróton / csügg szájjal a légtornász..."Ehhez hasonló élmény megvallására egyre kevesebb mód adódik: a recski munkatábor — maga sem tudja, hogyan került oda — más lét- és vershelyzetet követel. Egyszer gunyoros pamflettel próbál a sanyarúságon fölülemelkedni, másszor, — különös helyről, az ávó pincéjéből — Vámbéry Rusztem szelleméhez fohászkodik. A börtönében megőrült költő (Havas Bandi) hithű és mégis elbukásra ítélt embersége sem hagyja érintetlenül. Látomások és álomképek gyötrik: Mandelstam, szenvedésben és az igaz kimondásában hű társa, megjelenik a recski tábor kerítésénél, s emlékezteti: csak annak kell igazán remegnie, kinek lénye szerves részévé vált a vers, vagyis húsává és vérévé. Az bukhatik el igazán, kinek — épp a leleplező indulat miatt —joga volna a fölemelkedésre.-12-